Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

194 Stromp László. busáson az erkölcs révén, hogy bizton építhessük fel aztán rajta egész erkölcsi világunkat. — Ámde itt most nem az erkölcs, sem a hit, de pusztán az ismeret problémájáról elmélkedünk. — Se tekintetben is Kantnál új megnyugtató szempontot találunk. Kant ugyanis egyrészt a sensualismus (Locke) hatása alatt, a mely a lelket merő „üres lapnak" vette s másrészt a Hume választóvíz marásával ható szkepszise által beléhajtatvaa mélyebb vizsgálódásba, közelebbi megfontolás tárgyává tette az előtte dívott u. n. rationalis psychologiát s arra az eredményre jutott, hogy a Des Cartes által hangoztatott gondolkozás tényéből („Cogito ergo sum") épen nem követ keztethetünk a lélek substantiálitására, mert ez téves következtetés (quaternio terminorum) volna, hanem igenis követköztethetünk — és pedig teljes joggal és bizonyossággal — a gondolkodó éntudat bizonyosságára. — Ebből mármost szükségszerüleg folyt, hogy a lélek problémáját kiszorítja az öntudat problémája s tényleg Kant után szemben az u. n. kantutáni reálismussal, a melynek Herbert a főképviselője, s a melynek felfogása szerint a lélek csak épen képzet, épolyan, mint bármely más képzetünk, a melynek tehát fejlődése van, az u. n. Kant utáni ideálismus a lélek helyére, mint a mely az ismeret körén kivül esik, az éntudatot helyezte, mint a mely mindenki számára közvetlenül evidens és bizonyos. Ezen alapon érthető pl. Lange lélektana, a melynek sajátságos jellemét már a cime megadja : „Psychologie ohne Liebe" ; különösen pedig Fichte hires rendszere, a ki az éntudatot egyenesen bölcseletének középpontjába helyezi s mindennek kulcsává, elvéve az én-t teszi. — A pesszimista Schopenhauer szerint is a világ (Fichte szerint a „nem én") „az én képzetem"; egyébként az egyéniség, az individualitás — agyrém. Nem az egyén, nem az én él, de az én-ben a faj. Ha már most e filozofiai tarlózás tanulságait levonjuk, kettős eredményre jutunk. Először is: csakugyan igazat kell adnunk Du Boys Raimoundnak, a midőn a lélek kérdésében oda állitota ismeretünk elé azt a tilalomfát: „Ignorabimus." És mindvégig csak „ignorabimus". A sok ellentétes felfogás, az egymást leromboló különféle bölcseimi rendszerek — a fáradhatlanul tépelődő (s tépelődve vergődő, egyébbként a végső okok dolgában teljesen tehetetlen emberi kutatás e megannyi emlékművei fennen hirdetik, hogy itt egy határhoz értünk, a melyen túllépni nincs sem hatalmunk, sem erőnk. — Ez teszi érthetővé, hogy pl. a lipcsei egyetem hírneves psychologusa Wundt a lélekről, csak mint „psychologiai segédfogalom"-ról beszél, a mint hogy az „anyag" is ismeret szempontjából csupán