Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

Énünk és világa. 193 kezes természetfeletti jogigényét vitatja a maga világámitó hókuszpókuszai számára. íme a két egymást teljesen kizáró irány; az áthidalhatlan ellentét az anyag- és szellemelvüség (materializmus spiritualizmus) között. Hozzájárul még egy más kérdés is, a mely a kibontakozást még csak bonyolítja 's igy hangzik: milyen iszonyban állanak egymással lélek ős test? A kérdést egy más kérdéssel igyekeztek megoldani s ez igy hangzott: hogyan járhat két óra teljesen egyformán? (Mivelhogy lélek és test az emberben oly harmóniában, oly párhuzamosságban működnek — akárcsak két teljesen egyformán járó óra.) 'S ez utóbbi kérdésre a felelet hármas volt. Két óra teljesen egyformán járhat: vagy akkor, ha mindkettőt egy közös mechanizmus mozgatja (ez az u. n. „influxus physicus" elmélete, a mely megfelelne a materalizmus álláspontjának) ; vagy ha valaki folyton, a kellő alkalomkor összeigazitja őket (ez az u. n. „occasionalizmus" elmélete); vagy végül ha mindkettő oly remek művészettel van megszerkesztve, hogy nem lévén bennök semmi hiba, örökös 's változatlan összhangban maradhatnak (ez az u. n. praeztabilita harmónia" theoriája, előbbivel együtt végeredményben a vallásba torkoló idealizmus megoldási módja). Látjuk tehát, hogy a test és lélek viszonyára vonatkozó kérdés sem talált egységes s teljesen kielégítő megoldásra, épúgy, mint fentebb, a lélek lényegére vonatkozólag, az eredmény csak a bizonytalanság és. a tapogatódzás maradt — a sötétben. Ennek az állapotnak pedig szükségszerüleg elmaradthatatlan következménye az elégedetlen tovább tépelődés 's a kétségbe kergető szkepszis. Kimondották ezt már a régi görögök is, különösen az u. n. új akadémia, a midőn azt tanittota, hogy ismeretünkben — lélektani téren is— a valószínűség határán túl nem hatolhatunk, azért a bölcs egyetlen feladata — a teljes passiv tartózkodás minden ítélettől; de klasszikus őszinteséggel sőt kihivó kíméletlenséggel fejezte azt ki az uj korban az éleselméjü angol bölcselő, Hume, azt állítván, hogy ismeret dolgában minden csupa megszokás, a lélek maga is ily megszokásból eredő merő imagináczió, önáltatás. — Hát e meddő és vigasztalan szkepszisbe a lélek semmikép sem nyugodhatik bele s annak örvényéből a gondolkodó elméket csak Kant, a bölcselő gondolkodás ez óriása tudta kimenteni, a ki bárha kénytelen volt bevallani, hogy a lélek problémája az ismeret számára mindig csak probléma marad: de nem kérdés, hanem ellenkezőleg teljes bizonyosság} több, elengedhetlen alapkövetelmény az az erkölcsi tudat számára — s igy a mit elvesztünk a tudás vámján, megtérül az Theol. Szaklap. V. érf. 10