Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

Raffay Sándor: Stromp László

Énünk és világa. 189 nem vonhatok; nem tagadhatom le, azt, hogy — kételkedem. A mikor pedig kételkedem, akkor gondolkozom. Van tehát egyelőre legalább egy biztos, evidens alaptétel a melyből, mint kétségbevonhatlan igazságból kiindulhatok 's ez a tétel igy hangzik : „Cogito — ergo sum." Hogy én gondolkozom 's mint, ilyen — vagyok. A descartesi tétel tehát nem jelenti azt, hogy „gondolkodom, tehát vagyok", hanem azt, hogy én gondolkozó lény vagyok, azaz az én kétségbevonhatlan biztos lényegem — a gondolkozás. A lélek, az én = gondolkozó lényeg (substantia cogitans). Evvel a mi énünkkel, ennek a mi énünknek világával óhajt foglalkozni jelen rövid elmefuttatásom, a molynek akár ezt a cimet is adhattam volna, hogy ,.a nagy titok, a melyről mindenki tud, de a melyet nem fog megfejteni soha senki." Hogyan, hát „énünk" és világa csakugyan olyan nagy titok, oly megoldhatlan rojtóly volna! Bizony igen. Nincs semmi, a mi hozzánk közelebb állna, mint a magunk saját énje, — ós mégis alig van valami, a mi távolabb esnék tőlünk, ami rejtélyesebb, titokzatosabb volna, mint épen ez a saját énünk. Olyan nagy titok, olyan nagy talány ez, hogy a mult század egyik kitűnő természetbölcselője, Du Boys Raimound a hét világrejtélyek közé sorolta, melyekkel szemben — már t. i. a tudományos megismerés szempontjából — ott áll az átléphetlen tilalomfa; „Ignorabimus", vagyis hogy megfejteni nem leszünk képesek őket soha. Ám az emberi lélek úgy van megalkotva, hogy nem nyugszik bele az elérhetlen gondolatába, hanem örökösen kutat, vizsgál és tépelődik. És görgeti a végtelenig —Sysiphus kövét. — Mentül elérhetetlenebb valami, csak annál inkább ösztökéli, hajtja és sarkalja őt a kíváncsiság, különösen, mikor a létnek nagy titkairól van szó. Ennek az emésztő vágyódásnak, ennek a kielégithetlen szomjúságnak megható példáját nyújtja egyik, sajnos meglehetősen félreértett, valójában azonban igen nagy költőnk, Vajda János, egy halottas ágyán megkezdett, de befejezetlenül marad költeménytöredékében. a melynek cime ; „Hosszú éj" s a mely befejezetlenségóben szépen példázza értelmünk tehetetlenségét a let nagy kérdésével szemben . . . „Oh te csodás, dicső természet! Érthetlen földi hangyaősznek, Méhedbe látni lehetetlen ; De ép ez űzi, hajtja lelkem. Bánt a homály és nem hagy békét, Keresni a dolgoknak végét: Ha túl a szent, a szűzi fátylon Lehetne még valamit látnom,