Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 1. évfolyam, 1902-1903 (Pozsony)

Jézus Krisztus a nevelés elve. Schneller István dr.-tól

43 megvalósult Krisztusban. Stoa Zeuse a mindenséget létesítő', teremtő, fontartó szeretetnek szelleme, mely az igaz «ρ^τ^-nek alapja s az igaz és őszinte universalismusnak biztosítója. Seneca pessimismusa a kegyelem erejében apotheosissá és eredményében optimismussá válik s Suetonius és Tacitus reménye teljesült Jézus Krisztusban. így tehát tényleg mind azon törekvések, a melyek egy feltétlen értékben való megnyugvásra, boldogságra, boldogításra s így az egyes ember és az emberi társadalom tökélyére irányultak: a Jézus Krisztusban és az általa hirdetett országban nyernek még csak értelmet, erőt és teljesülést. Themánk érdeke valamint logikája megkívánná, hogy a Krisztus utáni történeti fejlődéssel is igazoljam Jézus személyiségének és tanainak elvi, teremtő jelentőségét. Ezt egy más alkalomra tartom fönn magamnak, annál is inkább mivel ennek kimutatása feltételezi azon kérdés tisztázását, hogy ki volt Jézus Krisztus, mi az ő lényege, melyik az erő, a mely valláserkölcsi jellemet szükségszerűleg teremt s így Krisztus központi jelentőségét biztosítja. IIa ezen kérdést történetileg, a történeti okmányok valamint az azokhoz közvetlenül fűződő problémák bevonásával tisztáztuk: úgy közvetve feleletet nyerünk ama későbbre fönntartott kérdésre is, a mennyiben az előterjesztettben fel fogjuk ismerni azon erőket, a melyek a jelent is hatásosan s áldásosán mozgatják. Mielőtt feladatom ezen különöS részére rátérnék: még az általános rész keretén belül a nevelés elméletének szempontjából is kívánom igazolni a christocentricus álláspontot. II. Jézus Krisztus a nevelés elméletének központja. A kérdésnek történet utján való igazolásában csak azon esetben nyugodhatunk meg teljesen, ha a nevelés elméletének czélja, s így mozgató elve is egyezik a nevelés történetének központjával. Ez megkívánja azt, hogy nevelési elméletünk czéljának legalább vázlatos ismertetését adjuk.