The Eighth Hungarian Tribe, 1982 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
Page 18 THE EIGHTH TRIBE April, 1982 TÖTH-MATHÉ MIKLÓSHálátlanság A halász beleesett a Tiszába. Annak is a közepébe, ahol a legmélyebb a víz, ahol örvények is vannak, és ahol megfulladni szinte majdnem kötelessége az emberfiának, különösen, ha úszni sem tud. A ladik és a kalapja már messze távolodott tőle, ő pedig nyelte a vizet, közbe-közbe segítségért ordítozott, vagy azt hörögte, hogy mindjárt meghal, ami látva szorult helyzetét, nem is volt olyan elképzelhetetlen. B. Nagy Bálint, aki a túlsó parton szöszömötölt, felkapta a fejét az ordítozásra. Nem sokat teketóriázott, csónakba ugrott, és gyors evezőcsapásokkal indult az el- meg fölmerülő ember felé. Halász volt ő is, azzal a különbséggel, hogy tudott úszni. Akadtak ott más különbségek is, hiszen K. Kiss Mihály vékony kis ember volt, csinos, fiatal feleséggel, B. Nagy Bálint meg nagy darab agglegény, de ezek a különbségek most lényegtelenné váltak. A lényeges csak az volt, ki tudja-e ráncigálni Bálint, aki tudott úszni, Mihályt, aki nem tudott úszni, mielőtt az megfullad. Ki tudta. Megragadta a haját, berángatta a csónakba, és K. Kiss Mihály, annak rendje-módja szerint meg volt mentve. — Komám — nyögte K. Kiss Mihály — komám . — No, komám — mondta a másik —, no ... — De komám — nyögte újra K. Kiss Mihály, aztán egy nagyon hoszszút káromkodott, és kiértek a partra. — — Megmentettél, hallod — csóválta a fejét Mihály, szinte hitetlenkedve —, már azt hittem, hogy kampec! B. Nagy Bálint faágakból tüzet gyújtott, K. Kiss Mihály száritkozott. A Tisza meg folyt, teljesen közömbösen. — Hát, komám... — kezdte újra K. Kiss Mihály, de megakadt, mert valami nagyon szépet akart mondani, aztán csak azt mondta: — Köszönöm, kómám! — Más is megtette volna — mondta B. Nagy Bálint, aztán cigarettát adott K. Kiss Mihálynak. Rágyújtottak, fújták a füstöt. — Sok a szúnyog — mondta később Bálint. — Sok — bólintott Mihály. — Ha nem lenne ez a sok szúnyog — csapott egyet Bálint —, már leszoktam volna a dohányzásról. Később újra csónakba ültek, kihozták Mihály elszabadult ladikját, majd Bálint biciklijén hazakarikáztak a faluba. Mihály ült a vázon, Bálint nyomta a pedált. — Aztán, ha kell, valami, csak szólj — búcsúzott Mihály a kapuban. — Hadd el már — lejyintett Bálint. — No, csak ne szerénykedj — mondta Mihály. — Megdöglöttem volna, a fene ott egye meg! — De nem tetted — vigyorgott Bálint. — Nem én, mert te jöttél, aztán kihúztál. Hát azért mondom, ha valami kell. csak szólj, mert én tudom, mi a tisztesség. Mindig is tudtam. Ebben maradtak. Mihály is hazament, Bálint is hazament. Mihály elmesélte az asszonynak, mi történt, az asszony siránkozott, aztán napirendre tértek a dolog felett. Már Simon Tempiart a televízióban úgy nézték, mintha nem történt volna semmi. — Szép ember ez a színész — mondta az asszony. — Fésülködni, azt tud — felelte Mihály, aztán elaludt úgy ültében, mert aznap azért mintha fáradtabb lett volna. Egy hét múlva jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban, hátul a ház mögött. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint kéne nekem ötszáz forint kölcsönbe. — Azon ne múljon — felelte Mihály, aztán bementek a házba, és Mihály odaadta az ötszáz forintot — Tudod —, mondta később az asszonynak, mikor Bálint után már becsukódott a kapu —, ő húzott ki a vízből. Két hét múlva újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott hátul az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — kipukkadt a biciklim kereke. Meg már régi is az a bicikli, hát gondoltam, kéne egy motorkerékpár. Az mégiscsak más. — Gondoltam, megvehetned nekem, komám! — Miből? — nézett rá Mihály. — Azt nem mondanád meg? — Megmondhatom éppen — húzta a szót Bálint, és figyelte Mihályt, akár egy bogarat. — A takarékból, komám! Van nektek annyi, még több is! — Azt másra gyűjti az asszony — ellenkezett Mihály. — Megvan már annak a helye. — Az lehet — mondta Bálint —, de neked is meglenne a helyed, ha nem jövök a csónakkal! Aztán most mire gyűjtene? Sírkőre! — Az igaz — vakarta a fejét Mihály, és egy hét múlva már motorkerékpáron ment halászni Bálint. — Tudod —, mondogatta Mihály az asszonynak —, mégiscsak ő húzott ki a vízből! Aztán egyszeresük újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott hátul az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint. — .Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint —, ti nézitek minden este a televíziót, én meg csak a falat. Gondoltam, átvihetném magamnak. — De komám!... — fortyant föl Mihály. — Nélkülem mit néznél most?! — folytatta Bálint. — Semmit! Vagy az angyalokat, fejükön a karikákkal! Átkerült Bálinthoz a televízió is. — Tudod — nyugtatta az asszonyt Mihály —, ne feledjük el, hogy azért mégiscsak ö húzott ki a vízből! Az csak többet ér egy rongyos televíziónál! Bálint most már naponta átjött, és vitt, amit csak tudott, míg végül az üres szoba maradt Mihályéknak, két vedlett lópokróccal. — Semmink sincs, de én itt vagyok — vigasztalta a síró asszonyt Mihály — Már az csak mégis többet ér! Aztán, hogy itt vagyok, egyes egyedül Bálintnak köszönhetjük! — Jaj, istenem, istenem — sírt az asszony, öklével az üres falat verve, mire Mihály, mert világéletében utálta az asszonysírást, kiment fát vágni. Nemsokára jött Bálint. Frissen borotválkozva, sötét ruha feszült rajta, és még valami pacsuliszag is megcsapta Mihály orrát. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — felelte Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — arra gondoltam, elvinném én magamhoz az asszonyt is. Mihály kezében megállt a balta. — Az asszonyt? — meredt a másikra. — Minek?! — Hát feleségnek — mondta Bálint. — Nem jó mindig egyedül len-
