The Eighth Tribe, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
November, 1981 THE EIGHTH TRIBE Page 15 Wass Albert: Mese az erdőről (Gyermekeinknek és unokáinknak karácsonyra: a szeretet ünnepére.) Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette és már mindennel kész volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jóisten. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre. Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg s ők nem tehették beléjök a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld. S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka, akiről bizony meg is feledkezett volt és ezt mondta: — Hallgass meg engem, édes jó Istenem! Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velők semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket és én majd megnyitom velők az emberek szívét! A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a Nap fénye átragyog a felhőkön. Próbáld meg, leikecském — mondta kedvesen a Jóisten. — Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket! A kicsi angyal megköszönte szépen az ajándékot, mivelhogy jólnevelt angyalka volt s már szállott is alá sebesen a földre s ott is egyenest az erdők közé. Egy tisztásra leszállt és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak körös-körül a fák, mintha nem is lett volna élett bennök. — Van itt valaki? — kérdezte a kicsi angyal. De senki se felelt. Csönd ült az erdőn, súlyos, dermedt csönd. — Van itt valaki? — kérdezte, most már hangosabban. Csengő hangjára valahonnan a legvastagabb és legmohosabb bükkfa mögül előlépett az öreg Csönd. — Csak én lakozom itt — szólalt meg mély rekedt hangon és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró kis csigát. Hosszú, szürke köd-köpeny csüngött alá hajlott vállairól s a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény. — Más senki? — csodálkozott az angyal. — Hát, itt vannak még valahol a manók is, meg a tündérek — felelte morogva az öreg — aztán itt van a vén boszorkány is valahol. .. — Miért nem jönnek elő? — kérdezte az angyal. Öreg Csönd bosszúsan sóhajtott. —Nincs semmi dolguk és emiatt aztán zsémbesek, meg rosszkedvűek valamennyien. — Hát ezen segíteni kell — mondta az angyal és összeütötte a két tenyerét. A csattanás messzire szált az erdők felett. — Manók! Gyertek elő! De semmi se mozdult. Újra kiáltott az angyal. Újra csak hiába. Ekkor megszólalt az öreg Csönd. — Majd leányom, Visszhang, előhívja őket. Intett s háta mögül már elő is szökött egy kékruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe s végigkiáltott az erdőn. — Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Csengő hangjára aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagyszakállú kis manók. — Hol voltatok? — kérdezte az angyal. — Aludtunk — felelték ásítom a manók. — Nincs semmi dolgunk. így hát csak alszunk. — Nincs semmi dolgotok? — mosolygott rájok az angyal. — Na várjatok csak egy cseppet, majd adok én nektek munkát! Azzal újra tapsolt egyet. — Tündérek! Gyertek elő ti is! De azok bizony nem jöttek. így aztán az angyal intett föl a szikla felé s Visszhang kiáltozni kezdett odafönt nyomban. — Tündérek! Isten angyala szótít! Tündérek: Isten angyala szólít!
