The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
June, 1979 THE EIGHTH TRIBE Page 13 alatt idegen érdekekért masíroztak és vannak becsületes magyarok otthon is, akik kötelességből kivonulnak, — mert kényszerítik őket — április 4-et vagy november 7-et ünnepelni, mert nem tehetnek mást: otthon élnek! És ez óriási különbség: itt beszélni és szidni is az egyikünknek sem tetsző otthoni politikai rendszert, vagy otthon “fejjel a falnak menni” . . . Nem a fal fog betörni, hanem az áldozatok száma fog újból növekedni. Gondolatforgácsaimat emigráns magyarságunkról egy mondattal zárom és ez a következő: a történelem, élő, változó és fejlődő valóság. Az, aki nem tud együttérezni az otthon élő nagy magyar közösséggel, annak fejlődése mint magyarnak megállóit abban a pillanatban, amikor hazája határát át lépve, külföldre került. És itt nem látok különbséget sem abban, hogy ez a távozás akár kötelékben történt a háború szükségszerűségéből kifolyólag, akár egy évtizeddel később volt az az 1956-s elfolytott Októberi Forradalom után, amikor menekülni volt kénytelen. Aki ezt önös, egyéni, gazdasági érdekből tette, azok hamar “beolvadtak”, és nem tartoznak sem az emigrációhoz sem a magyar diaszpórához. Ezekből lettek azok, akik sem magyar lapot nem járatnak, magyar könyvet nem olvasnak és ha magyar egyesületekbe el-el járnak néha, azt is csak azért teszik, hogy “kifelé” mutassák a magyarságukat. Azok viszont, akik áldoznak a magyar kultúráért és aktívek a magyar egyesületi, vagy egyházi életben, nagyon is várják a változást az otthoni totalitárius politikai feszültségből, de tudatában vannak annak is, hogy ha ez egyszer bekövetkezik az igazi demokratikus függetlenség felé, ebben az új állapotban a vezetés azokat fogja megilletni, akik otthon maradtak, otthon dolgoztak és szenvedtek a hazáért. Szeressük és becsüljük meg tehát őket is, és ne csak önön-magunkat. Záró-szavaimban had idézzem az otthon élő legnagyobb költőnket — Illyés Gyulát —S “jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek”, más szóval ez ugyanaz, amit a Szózattal szívtunk a vérkeringésünkbe, hogy: HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL LÉGY HIVE ÓH MAGYAR! . . . * * * A magyar szenkorona több mint egy éve már újból Budapesten van és a Nemzeti Múzeumban naponta ezrek zarándokolnak, bog}' láthassák nemzetünk ezeréves sorsát jelképező SZENT KORONÁT és a hozzátartozó legjelentősebb és legértékesebb történeti műkincseinket, a jogart, az országalmát, a királyi kardot és a palástot. Az első utam Budapesten engem is ide vitt. A Szent Korona hazatért több mint bárom évtized után a magyar néphez. Az otthoniak örülnek neki, úgy érzik ott a helye. Carter Elnök is kifejezetten kihangstílyozta, hogy a magyar népnek adja vissza és ebben minden magyar benne van akár otthon éljünk, akár a nagy szétszórtságban. Visszatartásáért megmozdult ugyan majdnem a teljes emigráció, de az Egyesült Államok Elnökét ez eredeti elhatározásában nem befolyásolta. Otthonléte fokozhatja az összmagyarság lelki, belső össztartozandóságát, erősítheti bennük a nyugateurópai kultúrközösséghez való megmaradásának a vágyát, a további erőfeszítéseket a “túlélésre”. Ezen legyen a hangsúly és akkor megmaradunk. A legkedvezőbb vámkedvezménynek a megadásával Magyarország erősödni fog és a szellemi és kultúrkapcsolatoknak a fokozásával a recipricitásnak is be kell következnie, és ha a szükséges kölcsönösség meglesz mindkét irányban, akkor nem maradhat ki, a függetlenségünket legjobban érintő kérdés tárgyalása sem: miért tartózkodnak még mindig nagyszámú orosz fegyveres erők három évtizedet is meghaladóan — a párizsi békeszerződés után — magyar talajon? SZILASSY SÁNDOR: Meddig lesz magyar élet Amerikában? Svájcban, az ötvenhatos forradalom huszadik évfordulója alkalmából a német nyelvű televízió egyik adásában három magyar szerepelt. Kés évtizedet töltöttek a semleges paradicsomban, legalábbis egyiküknek jól megy a sorsa, mégis úgy nyilatkoztak, hogy nem tudtak beleilleszkedni a környezetükbe. A 1 lennszülött svájci nézők megrökönyödve vettek tudomásul, hogy húsz éve él közöttük valaki, aki saját bevallása szerint még a vállalati kantinban sem hajlandó szomszédaival beszélgetni, mert “magyar akar maradni és nem hajlandó asszimiládódni”. A történetről eszembe jutott egy másik csodabogár — fiatal nő —, aki néhány hónappal Amerikába való megérkezése után magyar társaságban nem engedte négyéves kislányát magyarul beszélni, mert azt akarta, hogy azonnal jenki legyen belőle. Később hallottam, hogy egyik legnagyobb amerikai magyar protestáns egyházunk lelkészének a fia és több ismert írónk és költőnk gyermekei még annyit sem tudnak apáink nyelvén, mint annak idején Habsburgjaink, kik viharos lelkesedést keltettek néhány magyar szó ideglenes kinyögésével. Akad, aki a nevét angolos hangzásúra változtatta, és olyan volt hazánk fiával is találkoztam, aki messze elkerüli a többi magyart. Érdemes itt néhány percre megáünunk és megkérdezni mnguntól: mi is hát a külföldre szakadt
