The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

Page 14 THE EIGHTH TRIBE Szeptember, 1979 Flórián Tibor: GONDOLJUNK A FELVIDÉKRE IS! A legjobb időben jelent meg Sirchich László három részből álló nagyszerű tanulmány-kötete: “A Felvidék az ezeréves magyar állam­testben”. A szülővárosomat, Sel­mecbányát is magával sodró Felvi­dék magyarságának kálváriáját és most sem szűnő megpróbáltatásait, lassít örlődését tárja föl benne ízes, színes magyar nyelven. Elemzi dr. Janics Kálmánnak, boldogult édes­anyám orvosának, egykori bará­tomnak, bátor beadványát, mely­ben rámutatott a magyarság ottani életét és kultúrájának fejlődését fenyegető és egyre fokozódó sérel­mekre. Most, amikor emigrációnk szélverte erdejében párhuzamosan két nagy erdélyi szervezel küzd az erdélyi magyarság megmentéséért és készülődik a Ceausescu által 1980-ban rendezendő és hazug pro­pagandával erdélyi őslakos voltu­kat bizonyítani akaró 2050. dák évforduló megünneplésének méltó, tudományos cáfolatára, nem sza­bad megfeledkeznünk arról sem, hogy nekünk még más sérelmeink és veszélyeztetett területeink is vannak a Kárpát-medencében. Erdély és az ott élő őslakos ma­gyarság (szűnjünk meg végre le­­szakitott véreinket kisebbségnek nevezni!) megmentése a genocide jellegét öltő román sovinizmus szorításából valóban a legsürge­tőbb. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy megfeledkezzünk a fel­vidéki magyarság példa nélkül álló kálváriájáról a II. világháború utáni huszadik század Európájá­ban. Ha ez Franco diktatúrája alatt, vagy Dél-Afrikában történik felzúgott volna a nyugati sajtó két­­mértékű kórusa, de a trianoni bé­keparanccsal összetákolt Csehszlo­vákiát a hallgatás védő függönye vette körül és nyugodtan hajthat­ták végre — a fellobbanó náció-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Kioldottuk a hátizsákjainkat és szétosztottuk a kenyeret meg a konzerveket. Néhányan készülődni kezdtek le a Maroshoz, a holmi után. Az öreg báró kezébe vett egy vodkás üveget és vadászkésével kipisz­kálta belőle a dugót. “Adjon Isten mindenkinek vidám meghalást!” mondotta és szájához emelte az üveget. Nagyokat kortyolt és minden kortnyál mozdult egyet a szakálla. Valaki szólott valamit és többen röhögtek. A barlang megtelt az evés és ivás hangulatával. A flészemü kovács keze aggodalmasan nyúlt ki a báró felé az üveg után és éppen szólani akart valamit amikor hirtelen a barlang sötét mélyéből elő­csendült egy hang. Egy tiszta, kissé mély női hang. Énekelt. És azt énekelte: “Menyből az angyal...” És akkor egyszerre mindnyájan rádöbbentünk, hogy karácsony van. Az arcok elsápadtak. A kovács keze megállt a levegőben. Szája nyitva maradt és a félszeme elkezdett csillogni, fátvlasan furcsán. A báró kezéből kicsúszott az üveg és koppant a kövön. Nem nyúlt utána senki. A doktorkisasszony térdre ereszkedett és összetette a két kezét, mint aki imádkozik és szemében az őrültek földöntúli öröme izzott. És a betegtestű asszony az aki az idegen tiszt torkát átharapta szép tiszta hangon énekelte bent a barlang mélyén hogy “menj'ből az angyal.. .” Megkövülve álltunk és lassan, egyenként, levettük fejünkről a kucsmát. Hirtelen fojtott zokogás hallatszott és mind oda néztünk. Az öreg báró nekitámasztotta ősz fejét a penészes sziklafalnak és hajlott vállait rázta, rázta a zokogás. És az asszony ott bent énekelt. És valamennyien, akik ottan áll­tunk, emlékeztünk valamire abban a percben, házra, asszonyra, gyer­mekre, régi karácsonyestékre és ez az emlékezés sajgott, mint az égett seb és az alacsony barlang megtelt körülöttünk súlyos fekete sajgással. Valaki felnyögött, tompán és a félszemű kovács fogai megcsikordultak. És az asszony énekelt. Az asszony énekelt. Egyedül énekelt és mi álltunk mozdulatlanul és leszegett fejjel. És olyan volt, mintha valami csillogó, szép kisértet jelent volna meg a szemünk előtt, valami szép, szelíd és jó kisértet a múltból és a szemeink megteltek könnyel, mert tudtuk, hogy kisértet csupán. Mert tudtuk, hogy aki meghalt, az nem támad föl többé és ami elmúlt, az nem tér vissza soha. Aztán az asszony hangja ott bent a sötétségben elcsuklott és az ének belefullodt a siket csöndbe. Csak a báró zokogása hallatszott és 133

Next

/
Oldalképek
Tartalom