The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE July, 1979 mert Mária Terézia országából került oda. Udvardy Tibornak köszönhetjük, hogy magyar voltát végre valahára, ágyúdörgés és tárogató kisérő zenéje mellet, az amerikai hadsereg is tudomásul vette. Derék Kováts Mihály, hajdani honfitársunk, kétszáz esztendővel ezelőtt csatát nyert Charlestonban s bár életét veszté, bátorságának és rátermettségének hasznát Amerika népe élvezi ma is. Udvardy Tibor is csatát nyert ugyanott, kétszáz évre rá, álmodó szemekkel, mint a sárkányt kereső gyermek s olykor talán ügyetlenül is kissé, de csatanyerésének valamikor még a magyar nemzet jövendője láthatja hasznát. ☆ ☆ FLÓRIÁN TIBOR: Utóhangok néhány beszámoló után WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Aztán ott éltünk a barlangban együtt, mint egy csorda farkas. Jött a tél és jöttek új emberek közénk, mindenfélék. Asszonyok is. Mind olyan kivertek, otthontalanok, üldözöttek. Szerencsére nagy volt a barlang és elfértünk benne. Mogorvák voltunk és harapósok, mint a farkasok éppen. Abból éltönk, amit elvettünk másoktól. Nappal jártunk többen együtt. Mikor megnőtt a hó, lesbe álltunk az országutak mellett és nem szekerekre vadásztunk már, hanem teherautókra, olyanokra, amelyikeken katonák ültek. Vadak voltunk, és gonoszok. Rablók. És egyre többen gyűltünk össze ott a sziklák között. Lent a völgyekben akkor terelték el a férfiakat csapásostul Oroszországba, bányamunkára és sokan megszöktek a sorból és azok odagyültek föl hozzánk. Társadalmunkban az ártatlan olvasónak egyre kényesebb a helyzete. Nem tudja kinek, és melyik lapnak higgyen! Hiszen egyre gyakrabban fordulnak elő jlyan esetek, hogy ugyanarról a rendezvényről, vagy eseményről egyik lapban pozitív, a másikban negatív előjelű beszámolót olvas. Több esetben szomorúan lapoztam tovább, de hallgattam, mint aki jól tudja, hogy a beszámolók írói akkor is védeni fogják véleményüket, ha amögött csak egy kis kör érdeke, hiúsága vagy szereplési vágya húzódik meg, de egyébként emigrációs közösségünk érdekeivel szemben áll. Most mégis kénytelen vagyok megszólalni. Megtehetem, és meg is kell tennem, mert mindenféle csoporttól független vagyok. Nem óhajtottam, és a jövőben sem óhajtom szolgálni személyek, egyletek vagy egyletecskék önös érdekeit, csak az igazságot és magyar közösségünk tiszteletben és megbecsülésben való előrehaladását. Ezt az utóbbit olyan fontosnak tartom, hogy akkor is megszólalok, ha tudom, hogy a felelősek és az önmagukat védők ellenállásába ütközöm. Magyar ügyben nem leszek hajlandó sohasem elismerni magán- vagy csoportérdeket, és magyar jövőnk sikeres szolgálatát csak úgy tudom elképzelni, ha a nemzetet szolgáljuk minden körülmények között, és lemondunk végre egyéni hiúságunk, barátaink és nyáj társaink sikerének előmozdításáról vagy védelméről. Én sokat gondolkoztam akkoriban a sorsról, ami reánk vár és nem láttam egyebet, mint hogy rendre majd agyonvernek és lelőnek bennünket, mint ahogy anvonverik és lelövik a ragadozó vadállatokat. Rendre, egyenként, ahogy sorra kerülnek. És néha valóban lelőttek közüliünk egyet-egyet és ilyenkor napokig nem szóltunk egymáshoz. Én pedig éjszakánkénta tűznél nyomoztam az életemet visszafelé, mint ahogy lőtt vadat nyomoz az ember, hogy megtalálja a vadászt, aki meglőtte. Én is kerestem azt aki engem meglőtt, aki elpusztította az életemet, aki rablóvá tett. És oda jutottam el mindég, hogy azért lettem rabló, mert nem dolgozhatok egyebet, mert ha lemegyek az emberek közé, akkor elfognak. És hogy mindez azért van, mert annak idején, amikor a papírokat osztogatták, nekem nem jutott. Azért nem jutott, mert én megszöktem a hadifogságból. Megszöktem, mert a fogság nem embernek való s mert nem érdemeltem meg a fogságot. Hiszen nem vétettem egyebet, mint hogy a hazámat védtem. Védtem, mert így kívánta a tisztesség és a becsület. És itt úgy éreztem, hogy végére jutottam a nyomnak és megleltem azt, aki lelőtt. Nem tudtam megvédeni a hazámat, sem az otthonomat, sem Anikót, sem kicsi Andrist és ezért kellett rablóvá legyek, veszett farkassá. És eszembe jutott a zászlós úr, aki azt mondta: ha elvesztjük a háborút, nincsen Isten. És én is azt mondtam sok-sok' téli éjtszakán keresztül ott a barlangban, a tűznél: nincsen Isten. Aztán eljött a nap, amikor elmondhattam ezt egy papnak is, ott a tűz mellett, éjjel. A pap valahonnan Gyergyóból került oda. A báró akadt reá farkas vadászat közben, valahol a Magúra túlsó lejtőjén és elhozta, hogy meg ne fagyjon a hóban. Kemény tél volt már akkor, talán december elején. A hó vastagon állt a hegyeken. Csupa vér volt a pap és a báró a hátán hozta el, mert már nem tudott járni a gyöngeségtől. Véres sebek éktelenkedtek az arcán és a testén és látni lehetett, hogy korbácsvcréstől való 129
