The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám
July, 1979 THE EIGHTH TRIBE Page 15 A most adott esetben nemcsak függetlenségem, hanem tanú voltom is kényszerít megszólalásra. A sors akaratából adva volt befogadó hazánkban egy hétig tartó magyar ünneplés lehetősége. Olyan ünneplése, amellyel bizonyságát adtuk volna annak, hogy az Egyesült Államok védelmében és építésében részt vettünk. Ennek megrendezésével megbíztunk valakit, akit kemény és terveit tettre váltó embernek ismertünk. És mi történt? Ezt az embert magára hagytuk, és sem erkölcsi, sem megfelelő anyagi támogatást nem adtunk neki azokhoz a tervekhez, amelyek teljes magyar közösségünk érdekeit szolgálták. Sőt: akadtak olyanok is, akik a magára hagyott ügy sikerét egyidejű rendezésekkel is gyöngítették. Mi történt ezek után? Amikor félig betegen, pusztán magyar kötelességemtől hajtva, a fő ünnepség színhelyére megérkeztem, keserű csalódással tapasztaltam az elvárt több ezres magyar tömeg hiányát. Nem láttam lobogni magyar zászlóérdőt, és nem láttam egyesületeink és egyházaink képviselőiből egyet sem. Jogosan kérdezheti mindenki: vajon miért maradtak el? A magyarokat az első napokban jóformán nem is lehetett látni a történelmi városban, de mindenütt ott láttam, az első percektől, egy bencés paptanárt, aki a távoli nyugatról jött ide, hogy mindenhol ott legyen, ahol segítségre van szükség, és pótolja egyházi képviseletünk hiányát is. És ott láttam egy müvészházaspárt, akik több mint egyévi kutatómunkával és tehetségükkel megadták azt a művészi hátteret, amelyet maga az ünnepelt szabadsághős és a tiszteletére rendezett ünnepély megérdemelt. Az ünnepély befejezésére, az utolsó 2—3 napra azonban megérkezett (saját rendezvényeik megtörténte után) néhány egyesületi vezetőnk és egyetlen lelkész is, és kegyes tapsukkal részt vettek abban, ami még így is fölemelő volt, és az ott levőknek feledhetetlen élményt adott, de ami — a saját mulasztásunkból — nem lehetett országos jelentőségű. New Milford—Erdőszállás -----o — Levél a szerkesztőhöz:— Igen tisztelt Nyolcadik Törzs: Megkaptam a figyelmeztetést, hogy lejárt a nevem alatt küldött Nyolcadik Törzs. Megírva az igazságot, én nem is akartam megrendelni, de nagy köszönettel vagyok hogy a háttérből valaki elküldte nekem olvasni. Igazán történelmi és reményiem, hogy sok évekig fennt tudják tartani. Mégegyszer nagy köszönettel vagyok hogy valaki elküldte nekem a Nyolcadik Törzs irodalmi lapot. Itt küldök 10 dollárt, hogy a jövő hónapokban is gondoljanak rám és igen jó munkálkodást kívánok kedves mindnyájuk számára ottan Ligonierban. Jó Istenünk áldása és megtartása legyen kedves mindnyájukkal. Tisztelettel vagyok, Kish Gyuláné Morrisville, Penna. Támogassa és terjessze Lapunkat! sebek voltak. Pálinkát itattunk vele, aztán enni adtunk neki. Fiatalember volt még és így néhány nap alatt kiheverte a bajt. Megtudtuk, hogy a templomban hangos szóval kérte az Istent egy vasárnapon mentené meg a népet az ördögtől és másnap már vitték is bilincsben. Amíg verték, minden ütésnél és minden rúgásnál megkérdezték tőle, hogy segít-e már rajta az Isten? És egy éjszaka, amikor csak ketten ültünk a tűznél, megkérdeztem én is tőle ezt. Hogy vájjon az Isten meghallgatta-e az imádságot amelyikért a verést kapta? “Az Isten mindent meghallgatt” felelte a pap. “És mikor segít azokon, akik hozzá imádkoznak?” “Amikor eljön az idő”. Én akkor azt mondtam a papnak, hogy nem hiszek már az ilyen mesékben és alighanem a zászlós úrnak volt igaza, amikor azt ordította a háború végén, hogy nincs Isten. A pap nem szólt semmit erre, csak szomorúan nézett bele a tűzbe. S hajnal felé, mikor már kezdtünk elaludni, ennyit mondott még: “Majd eljön az idő, s én akkor emlékeztetlek téged. És akkor majd meglátod, hogy akik hisznek Őbenne, azoknak minden javukra vagyon”. De aztán telt az idő és mi éltünk tovább, mint a farkasok, hó, fagy, vér, mint egy keserű kéreg és ránk fagyott a gazdátlanság és a magányosság, mintha nem is emberek lettünk volna, akiknek valaha házuk, otthonuk, családjuk és békességük volt ezen a földön. A napok teltek, reggelek, esték és éjszakák, éhezések, fázások, véres kalandok és rettenetes undorodások és havazás és csikorgó hó és dermedt csönd a hegyek közt és kivert .ség és keserűség és más semmi, semmi. Aztán jött egy éjszaka ... és ez az éjszaka karácsony éjszakája volt. . . . Egy asszonynak jutott az eszébe, hogy karácsony van. Különös, hogy az ilyesmi rendesen az asszonyoknak jut az eszükbe. Különös és szép. Az asszony egyike volt azoknak, akiket az oroszok annak idején meztelenre vetkőztettek a templomban. Betegséget kapott és ezt a betegséget úgy hurculta magával, mint egy bosszúálló fegyvert. Ott lézengett vele másfél esztendőn keresztül a kantinok és a kaszárnyák körül és görcös vackorfabotjára egy rovást vésett fö, valahányszor tovább adhatta egynek azok közül, akik az életére rátapostak. Bosszúálló volt és kegyetlen. Azt beszélték róla, hogy cgv tisztnek keresztül harapta a torkát és hogy ez a tiszt az volt, aki annak idején rászabatította embereit a templomra. Csiktól Nagyváradig gyalogolt a tiszt után, amíg meglelte és közben másfél esztendő telt el, kaszárnyák és kantinok tövében, rongyokban és betegséggel a testében, másfél keserves esztendő. Végül Nagyváradon meglelte a tisztet és átharapta a torkát. 130 folytatjuk —
