The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1978-02-01 / 2. szám

February, 1978

THE EIGHTH TRIBE

Page 19

zetiségű dolgozóinak milliói fogadták el, és üdvözölték megelégedéssel, mert mélyen átgondolt, a nemzeti lét megőrzéséért felelős tettet láttak benne, olyan szervezeti keretet, melyen keresztül hallathatják gondjaikat-bajaikat, amely elősegíti társadalmi, szellemi és anyagi életük fejlődését.

Annak ellenére, hogy már kezdetben a szervezeti felépítettség ugyanúgy, mint a működési szabályzat szűknek, elégtelennek bizonyult, a tanácsok tevékenységében mégis bátorító, ösztönző jelek mutatkoztak. Gyűléseken szabadon és nyíltan lehetett tárgyalni, a sok javaslat közül néhány meghallgatásra talált, volt néhány plenáris ülés is, amelyen részt vett Ceausescu elvtárs és Maurer elvtárs stb. Élénk visszhangot és örömteljes megelégedést váltott ki Ceausescu elvtársnak az a beszéde, amelyet a nemzetiségi tanácsok közös plenáris ülésén mondott 1971 tavaszán. Sajnos a megelégedés, a remény rövid életű volt.

A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy ezek a szép, sok igaz alapelvet magukba foglaló beszédek nem érettünk vannak, hanem a propaganda, különösen a külföldnek szánt propaganda céljait szolgálják.

Általánosan ismert tény, hogy az igazság érvényessége a tartós életrevalóságban, a szavak és tettek teljes összhangjában nyilvánul meg. Meg kell állapítanunk, hogy elmélet és gyakorlat között nagy a szakadék, valójában egyet mondanak, és egészen mást tesznek.

Szakközépiskolákat, technikumokat ígértek, amelyekben a nemzetiségek nyelvén folyna az oktatás, a valóságban tanúi vagyunk ezen iskolák számbeli csökkentésének, évről évre kevesebb működik. A gyermekek nem tanulhatnak anyanyelvükön, bevezették a román nyelv kötelező oktatását az óvodákban is.

1976-ban határozat született a magyar nyelvű felsőfokú intézmények felszámolására. A kolozsvári Bolyai Egyetemet követte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, majd felsőbb határozat alapján a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán román tagozat létesült, ezáltal likvidálták az anyanvelvű felsőfokú oktatás utolsó “szigetecskéjét” is; és — hogy semmi kétség ne férjen a dologhoz — a főiskola idén végzett hat növendéke közül csupán egyetlenegyet helyeztek a Magyar Színházhoz, a többi öt — akarva, nem akarva — román nyelvű színházaknál kapott állást.

Egyébként az sem titok, hogy a Marosvásárhelyi Állami Magyar Színháznak román igazgatója van, aki nem beszél magyarul. Ugyanúgy nem újdonság az sem, hogy olyan városokban, melyekben többségben van a magyar lakosság, mint Nagyvárad, Marosvásárhely, Szováta stb., magyarul nem beszélő román polgármestereket neveznek ki.

Ami az anyanyelv használatát illeti: párt-, KISZ- és szakszervezeti gyűléseken, a dolgozók különféle tanácsaiban teljességgel korlátozott, sőt a Dolgozók Nemzetiségi Tanácsainak ülésein sem engedélyezett az anyanyelv használata.

Az intézmények, helységek stb. elnevezéseinek felirata lakóinak nyelvén majdnem teljesen eltűnt. Kovászna megyében 1971-ben, amikor első titkár voltam, a megyei néptanács határozata értelmében kétnyelvű, román és magyar feliratokat raktunk ki, de ezeknek rövid élet jutott. Egyszerűen leszedték őket, és 1975-ben már egyetlen helység neve sem volt olvasható magyarul.

A nemzetiségek anyanyelvűket az állami hivatalokban sem használhatják, hiszen a hivatalnokok többsége román, aki nem beszéli a nemzetiség nyelvét, vagy azért mert nem ismeri, vagy azért, mert visszautasítja annak használatát.

Ami pedig a személyzeti kérdést illeti: hallatlan kitartással folyik a magyar anyanyelvű hivatalnokok románokkal való felcserélése (már ott, ahol még vannak I. Ez ugyanúgy vonatkozik a politikai-adminisztratív apparátusra, mint a különféle gazdasági egységekre. A marsovásárhelyi “I. P. L. augusztus 23” üzemekben, vagy a Vegyipari Kombinátban, hogy csak két példát említsek, nincs egyetlenegy magyar nemzetiségű igazgató vagy igazgatóhelyettes sem, annak ellenére, hogy történtek intézkedések “a személyzet nemzetiségi összetételének javítására”. Nem akarok szólni olyan városokról, mint például Nagyvárad, ahol egyetlen magyar nemzetiségű párttitkár sincsen.

Ennyiből is látható, hogy tények sokasága ellenkezik az alkotmánnyal, a párt alapszabályzatával, a pártdokumentumokba foglalt, és előirányzott alapelvekkel. Ami a gyakorlatban történik, nincs összhangban ezekkel, sőt, mi több, teljesen ellentmond nekik, és semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, sem az ember elemi jogaihoz, a humánumhoz, etikához és emberi méltósághoz, vagyis mindahhoz, amit a propaganda legkülönbözőbb formáiban kürtőinek szét.

Sok kérdést tesznek fel, amelyekre egyáltalán nem nehéz válaszolni; nehéz viszont megérteni azt, hogy kinek használ mindez?

Vajon az említett intézkedések hozzájárulnak az ebben a hazában dolgozók egységéhez és testvériségéhez? Nem a nemzeti uszítás politikája-e ez? A válasz csak egy lehet: mindez semmiképpen sincs hasznára a román népnek, sem az együtt élő nemzetiségeknek.

Oly gyorsan feledésbe merült a történelemnek ama tanulsága, hogy nem lehet szabad az a nép, amelyik elnyom más népeket? A gyakorlat, a törté-