The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-12-01 / 12. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE December, 1976 Népszokások — Bethlehemezés. Karácsonykor betlehemesek járnak házról házra. Kisfiúk azt a jelenetet játsszák el, amikor az angyal (ezt a szerepet is fiú játssza) hírül viszi a pásztoroknak, hogy a kis Jézus megszületett, s azok elmennek hozzá a betlehemi istállóba tiszteletüket tenni. A magyar betlehemes játékok tele vannak szebbnél szebb karácsonyi énekekkel. A legismertebbek közül mutatunk be néhányat: Csordapásztorok Midőn Betlehemben Csordát őriznek Éjjel a mezőben. Isten angyali jövének melléjök, nagy félelemmel telik meg ő szívük. Örömet mondok nektek, ne féljetek, mert ma született a ti üdvösségtek. Menjetek el csak gyorsan a városba, ott találjátok Jézust a jászolba. ☆ Pásztorok keljünk fel, Hamar induljunk el, Betlehem városába, Rongyos istállócskába. Siessünk, ne késsünk, Hogy még ezen éjjel Oda érhessünk. Mi Urunknak tiszteletet Tehessünk. Angyalok hirdetik, Messiás születik. Itt van jele fényének, Helye születésének; Pólyába, pajtába, Be vagyon takarva posztócskájába, Álldott gyermek, Szenved már kis korába. WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Csönd volt. Ültem a földön. A föld nyirkos volt és elhagyott, az erdő köröskörül nyirkos volt és elhagyatott. És arra gondoltam, hogy milyen szépen sütött a nap, amikor a fatörzseket ácsoltam a házhoz és milyen jó meleg illata volt a frissen ácsolt fának. És a virágokra gondoltam, amik akkor nyilottak, amikor Anikót először lehoztam ide, megnézni az épülő házat... és arra gondoltam, amikor olyan bolondul kergetőztünk azon a napon és a vízre gondoltam, a forrás vizére, ahogy az Anikó bőrén csillogott. Sok mindenre gondoltam még. Aztán egy szél jött az erdőn fölfelé és az erdő zúgni kezdett tőle. Ettől megrázkódtam és azt mondtam magamban: hát jó. Majd építünk másikat. Azzal felkeltem a földről, kikerültem a ház fekete romjait és megindultam át a hegyen Fileházára. Ahogy ma visszagondolok rá, különösnek tűnik. De egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy Anikót esetleg nem lelem ott Fileházán, az öregeknél. Olyan természetes volt, hogy ha nincs a Belcsujban, akkor csak Fileházán lehet és még azt gondoltam magamban: milyen okosan tette Anikó, hogy átment a gyerekkel a szüleihez. Nem, igazán nem lehetett még gondolni sem arra, hogy máshova is mehet a Belcsujból egy asszony a gyerekével, az én asszonyom az én gyerekemmel. Egész utón arra gondoltam, hogy ezen az őszön már nem tudom fölépíteni az új házat. Majd csak tavasszal. A tél beállta előtt njég ledönthetem a fákat, talán egy részüket ki is faraghatom. Addig Anikó s a gyerek ellehetnek Fileházán is. Aztán majd elválik, hogy a vadőrséggel mi lesz. Talán maradhatok. Legalább erdőpásztomak a községnél, mint apám. S ha nem, hát nem. Majd égetem újra a szenet, mint régen s a puskámat bent tartom egy faoduban. Andriska valószínűleg román iskolába jár majd mint annak idején én jártam s reá is azt kiabálják, hogy kutya magyar. Ezeken gondolkoztam, amig átmentem a hegyen s aláereszkedtem Fileházára. A hajnal derengeni kezdett, mikor a faluba leértem. Köd lapult a házak között, de a kutyák aludtak mind s ember se mozdult még. Mikor apósomék háza elé értem, a kapu fölött csupaszkodó borzas akácfán megmozdult egy varjú. Nem szólt, csak elszállt és a szárnyai nehéz suhogással verték a ködöt. Az akácfáról vízcseppek hulltak alá, amikor beléptem a kapun. Már az udvar közepén voltam, mikor a kutya a félszer alatt ugatni kezdett. Hiába pattintottam neki, nem ismert meg. Csak ugatott, rémülten és borzadva, mint az olyan kutya, amelyik halált szagol, vagy kisértetet lát. Idegen neki a katonaruhám — gondoltam. Föllép63
