The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
January, 1915 THE EIGHTH TRIBE Page Twentyone fehér selyempapírba csomagolt dobozt. Micike a két kezébe fogta, az orrához emelte, nagyot szippantott a felséges illatból, szive hevesebben kezdett verni, ujjai remegtek, nem bírta tartani a dobozt, letette az asztalra. Micike maga volt a megtestesült boldogság, ragyogott és az izgalomtól szólni sem tuoott. — Örül neki? — tette fel Perjes a stratégiai kérdést, nem feleletet várva, hanem csak azért, hogy az ajándékért Ígért jutalmat mielőbb megkaphassa. O is remegett, ha egészen más okból is. — Ki sem mondhatom, mennyire — bizonygatta Micike — és ugye szépek és jók? — Hát nézze meg és kóstoljon belőle — ajánlotta Perjes. Micike még mindig remegő újakkal kezdte bontogatni a nevetőszínű szalagot, kiszabadította a papírokból a dobozt, kinyitotta a skatulya fedelét,. . . egy pillanatra lehunyta szemét, majd lassan, szinte ajtatosan vette le a drága kincset védő papirt és... és tágult pillákkal rámeredt a doboz tartalmára, . .. aztán lerogyott a székre és hangos zokogásba tört ki. Perjes doktor meglepetten bámult hol a keservesen síró asszonyra, hol a dobozban illatozó, gyönyörű, szépen rácsozott, barna-pirosra sült töpörtyűs pogácsákra és nem tudta mire vélni a dolgot. Hogyan is tudhatta volna. — Micike drága, — próbálkozott — kitűnő ez a pogácsa, a nővérem a legjobb háziasszony a világon, remekül süt, kóstolja meg, könyörgöm . .. Hagyjon békében . . . maga, maga . . . kiállhatatlan ember, — kiabált a magán már uralkodni nem tudó Micike, — én töpörtyűt mondtam magának hogy hozzon és nem pogácsát. —— De hiszen a töpörtyű benne van, Micike aranyos — hebegett a férfi.-Az a baj, hogy benne van! — kiáltott rá Micike mérgesen.---Hát mért baj az, hogy benne van? — álmélkodott Perjes. — Nem érti, nem érti — őrjöngött Micike, — mert az nem mindegy! — — Hát akkor én nem kapom meg, amit ígért — hallatszott Perjes csüggedt hangja. Ez nem annyira kérdés volt Micike felé, mint önmagának tett szomorú ténymegállapítás. Olyan félszegen, hitetlenkedve, makacsul állt ott, mint a megijesztett gyermek, aki vonakodik belátni, hogy az Ígért, rég várt játékszert nem kaphatja meg. — Még meri kérni, még merészeli említeni is — förmedt rá Micike. Az asszonyt elfutotta a méreg. Felugrott a székről. — Itt van, megkapja, megkapja mind — és röpültek a pogácsák egyenesen Perjes arcába, fejének, lábához. Repültek a pogácsák megállás nélkül sebesen a falnak, az ajtó felé, a szekrénynek, mig el nem fogytak az utolsó darabig. Perjes csak állt és bámult.-- Nem értem, nem értem — hebegte. — Persze, hogy nem érti, . . . maga, maga — kiáltott rá hisztériás őrjöngéssel Micike — soha életemben nem láttam ilyen mamlasz férfit. Perjes olyan szomorúan és esedezve nézett Micikére, ahogyan csak egy gyámoltalan férfiember tud nézni tehetetlen kínjában. — Nem értem, nem értem — motyogta a doktor és lesújtva ment ki abból a szobából, ahol azt hitte még egy órával azelőtt, hogy a mennyország vár rá. Micike nem birta tovább. Ledobta magát a kereveire, hangos, csukló sírás rázta egész testét. Érezte, hogy most már mindennek vége. Nincs már több remény. Már nem lehet jóvá tenni a dolgot, akárhogy akarta is. Minden összeesküdött ellene. Szerencséje elhagyta. Olyan egyedül érezte magát, hogy nem tudott bent maradni a szobában. Kiment a szabadba, fel a dombtetőre, a fenyvesbe. Csöndes napsütötte februári délután volt, a balzsamos fenyőillat megnyugtatta. Nem érti, nem érti — ismételgette Micike önmagának révedezve, de a fenyők feleltek rá: Mi megértünk, megértjük, hogy lényeges különbség van egy fél kiló töpörtyű és két tucat töpörtyűs pogácsa között. Micike érezte, hogy neki susognak vigaszt, vele éreznek, megértik és szeretik őt ezek a hatalmas nagy fenyőfák. Megölelte a legközelebb állót, törzsére hajtotta a fejét és újból zokogni kezdett. De ez most már a megnyugvás felszabadult, tiszta könnyáradata volt. Lesz, ami lesz, ... úgysem tudok rajta segíteni — igyekezett Micike megnyugtatni önmagát, amikor lassan visszafelé vette útját. A szobájában Micike szepegve söpörte össze a pogácsa roncsait és vitte ki a madaraknak. Ne vesszen egészen kárba. Fásult volt, mintha kihalt volna belőle minden érzés. Megy be az épületbe, mikor egyszerre vidám hangokra lesz figyelmes. Fordul vissza. Lám, már egy pár veréb felfedezte a morzsákat. Csip, csirip, gyertek ide, nézzétek mi van itt — újságolták társaiknak a nagy örömhírt. Jöttek is azok és hangos
