The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1974-11-01 / 6. szám
November, 1974 THE EIGHTH TRIBE Page Thirteen NE FÉLJ, MÁTYÁS! Apám szolgabíró volt, hát a mi konyhánkra került minden vad, minden ritkaság, a legelső érett szőlő és a kukoriczásokban lelőtt nyúl. Ez a mama járandósága volt. Apámé voltak az elfogott emberek, az enyéim voltak az elfogott madarak. Tömérdek madarat és tarka tojást hoztak a parasztok. Kénytelenek voltak vele a szegények, mert a János hajdú is ezzel fogadta az érkezőket: “Mi jót hozott?” s csak azután kérdezte: “Mit akar?” Nem is emlékszem már minden madaramra, csak a Mátyás maradt meg emlékezetemben, mert különös lény volt és sajátságos vége lett. Egy parasztasszony hozta ködmöne alatt; nagy óvatosan körüljárta az udvart, benézegetett a kocsiszínekbe, a kertek, farakások alá. — Kit keres? — rivallt rá a hajdú. — A kis szolgabírócskát. — Mit jót hozott? — Egy kis szajkócskát hoztam ő kegyelmének. — Laczi! Laczi! — kiáltozó a hajdú — mire én lemásztam a szénás padlásról s átvettem a madarat, oly modorban, mint egy király, akinek a hódolati adót hozzák. — Szép nagy szajkó — mondám a tarka barkóját megsimogatva. — Egy nagy úré volt az, kérem alássan, a Baloghy nagyságos úré, azé a híres követé . . . Most, hogy ím meghalt, mert én takarítottam rá, hát rám maradt a szajkó. Egyik rokon sem vette el, de mivelhogy Mátyásnak hívják az uramat is . . . Szörcsök Mátyás, követem alásan . . . hát nem tűrhettem otthon, hogy az uramat hizgassa egy közönséges oktalan állat. — Hát tud beszélni? — De még hogy. Tud az még tán olvasni is, Maga a nagyságos úr instruktorkodott mellette, pedig híres okos baliszél ember volt, Isten megnyugosztalja. Pi, pi! Adja csak ide az én kezembe, úrficska, majd megszólaltatom én mingyárt. A menyecske megfogta, meglóbázta, mire a szajkó érthetően rikácsolta: — Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás! Kaczagtam, ugráltam örömömben. Az ördögbe is, egy tudós madár, amelyik emberhangon biztatja magát. — No hát, már most mit akar? — szólt a hajdú, aki örömest legyeskedett a szép asszony körül. — Az uramtól akarnék elválni. Azért jöttem a tekintetes szolgabíró úrhoz, hogy csináljon köztünk osztályt, mert én már nem leszek vele egy kenyéren. — Mi baja vele? — Részeges, egész éjjeleket átdorbézol, mindenemet elherdálja. — Hát mért nem szedi ránczba? — Szedném, de nem lehet. A múlt héten is részegen jött haza . . . azaz dehogy jött, dehogy, hanem csak az ablakot kopogtatta meg éjfél után, kiugróm az ágyból, hogy ki az s hüledezve látom az uramat, amint pityókosan hörgi: “Itthon van-e Szörcsök Mátyás uram?” — Itthon bizony — pattanok közbe mérgesen — ilyenkor, éjfél után a becsületes emberek mind otthon vannak! “No, ha otthon van, — szólt hetykén — akkor hát nekem fölösleges hazamenni. Megyek vissza a korcsmába.” És vissza is ment. — Gonosz csont lehet — mosolygott a hajdú. “Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!” kiáltotta a szajkó, akit én azalatt egy kalitkába zárva felakasztottam a falra az ambituson. — Nem birok én azzal — folytatta panaszát a menyecske. — Megpróbáltam a minapi eset visszáját is. Az éjjel megint sokat ivott, megzörgette az ablakomat kakaskukorikoláskor, megint felugróm, hogy ki az, mi az? “Itthon van-e Szörcsök Mátyás uram?” — kérdi rekedten. — Nincs, nincs! — feleltem vissza mohón. — “No ha nincs otthon, — dörmögte — hát majd megkeresem valahol” s visszabotorkált a korcsmába. No, aki ezt kiállja, az nem tisztességes asszonyszemély! Alig vártam a reggelt, felöltöztem, megfogtam a madarat: “Gyere, Mátyás, benned van a bizodalmám, te légy a patrónusom”, mert mondták odahaza, hogy üres kézzel az igazság szarvát nem lehet megfogni. — No hát, már most csak várjon sorára, mert sokan vannak itt, akik előbb jöttek. Tele volt úgyszólván az udvar. Varkocsos felvidéki tótok hasaltak az ambituson, pajkos palócz asszonyok tereferéltek a kapuban. Bent a kihallgatási szoba is tele volt. De mit törődtem én ezzel? A felek aprócseprő bajaival. Én nagy gyönyörűséggel merültem el a szajkóm nézésébe. Én és a macska, mely felmászott az ambitus-oszlopra s onnan leselkedett epedő gerjedelmekkel a rozzant kalitka új lakójára. Mátyás, amint illik egy félelmet nem ismerő madárhoz, nagy flegmával ilesztgette, igazgatta a
