The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1974-09-01 / 4. szám
September, 1974 THE EIGHTH TRIBE Page Nineteen MESSZESÉG Lehull előttem a hó és én mögötte lépdelek. Munkába megyek. A mellkasom olyan mint a durva, fuldokló hegy, lüktető szivemmel: — miért kell nekem munkába mennem? miért nem nyújt kenyeret a szám felé a föld, hiszen ingyen kapta egykor, ingyen vetették bele a sugaras termést, fölé a fényt s télidőben ime itt az álom: — a hamvas hó. — Adjatok szabadságot nekem! Fáraszt a robot! Sietek s már belépek a mosoda rőtszínű, nyirkos folyosójára, amely a kazánház felé vezet. Itt tompa füst verődik elő lebegve s a kesernyésen égő papirosok között a fűtő most gyújtja be a kazántüzet. Fölhúzom víztől nedves bakancsaimat, a fatalp kopog, amint odamegyek a mosókonyhában álldogáló csoporthoz. Jó volna az éjjeli álmainkat elmesélni, hiszen még nem adták ki a munkát, nincs gőz, bújjunk össze néhányan, hadd halljuk, miben izzott éjjel a lelkünk! Hiszen ma az ember fehér virágokat lát hullani a szellők szájából, a felhők erdején át. . . De egy lakoma pecsétjeit rejtő nagy asztalterítőt hoznak ki nekem, sürgős munka, el kell kezdenem rögtön. Amint szétnyitom, mintha fölötte ülne torz fényben a hamzsoló, puffadt társaság, amelyik ráloccsantotta a bort. Dühhel ölöm belőle a pecséteket, de a lakoma nyomai még néhol felüvöltenek a fehér térítőről. Most megkezdődik mindenkinél a munka s körülöttem a galléros-lánykák suhanása; imbolyogva surrannak a sűrű gőzben, olykor földalolnak a magas égig, — virágot, szerelmet, Istent festve énekükkel vértelen ajkukra. Egy hiányzik közülük, nyár óta. Áva, a szelíd galléroslány. Kék lehelletű szemalja van s az orra különösen előrenyúlik. Emlékezem rá, emlékezem . .. Délidőben történt, süt a nap s én megnézem erősen. S ni, milyen kövérnek látom, a mellei duzzadtak s hogy tipeg imbolyogva. — Mitől lettél ilyen kövér, Áva? Mintha mélázna s messzire lesne: nem felel. Rászólok élesebben: — Mitől lehet meghízni ennyire, Áva? Jaj, erre szégyenlősen megpiheg, rámemelt szeme vergődik s kisurran ajkán vakmerőn: — Ha kenyérhéjját rág az ember. — Hi-hi, ne mesélj! S innentől bizony sokat mosolygok Áván, alig mer elém kerülni s nehéz lábaival olyan kínos menekülnie dévaj nézésem elől. S később ha rápillantok, ha más is rápillant: mindig kenyérhéjjat rág, így védekezik a csúfolódás ellen. Rágja buzgón és csakugyan göbölyödik napról-napra. A hasacskája puffadt, arca szinte a levegőbe szélesedik el s tipegése döcögéssé válik. Összebeszélve, unalmunkban, öten-hatan körülálljuk, megállítjuk: — Hát hízol-e még, Áva? Mert nézd csak: én is rágom és sovány maradtam mint a csont! — Mi is rágjuk és soványak maradtunk mint a csont! — kiáltják a többi csúfolok s vigyorogva szájukba kapják eldugott kenyérhéjjaikat. . . Most elém tűnik ez a lány, fáj a vétkem. Lebeg az arca, szeretném, ha megbocsátana, szelíden hajló szempilláit látom, alul biggyedve duzzadó, csöndes szavú ajkait s nehezen mozgó lépés-zaja a levegőben verdes. — Áva, te jó lány, hol vagy, szeretlek, jöjj, bocsáss meg nékem! — az ajtó felé nézek, mintha beléphetne, de íme egy kis rém-arc mered onnan rám; elálló fülei vannak, rebbenő szeme s a fakardja az orrom elé szegeződik: — Öcsém! facsiga! — kiált rám élesen a házban lakó őrült gyermek — gyere szánkózni! esik a hó! Ijedten szétcsapok a karommal, mintha galambrajt űznék a gőzben: ijedten a bezúzott orrú, sárga arcra nézek: — Nem lehet, Róbert, most dolgoznom kell.. . este várj rám, akkor játszok, Isten bizony! S ő, táncot vetve, lábait botladozón kavarva, fölugorva és lehullva a földre, már kint rohan a hóban. Szúr és vág a fakardjával és kiáltoz, fölveri éles sikongásaival a házat. Engem forróság ráz meg, szörnyű küzdelem lep el; verejték bújik elő a homlokomról, mintha ökrök lennének a csöppek s az egész életem ekéjét nyomnák az agyamba. Milyen jó ennek az őrült gyermeknek, milyen jó a gyerekeknek, milyen rossz, hogy megnőltem, miért nem maradtam törpe, kicsi, apró bokor? Minek húz fölfelé az ég s épít alulról a föld a sírveremnek? Miért leszek nagy, elnyúlt hulla; inkább kicsi csomó volnék, alig-alig ember! Minek visz előbbre az élet? S ez az undok asztalterítő, a lakoma halotti leple, miért kínoz, mit akar, mikor süllyed el előlem, minek vannak lakomák, minek vannak mesterségek, iparok, munkások? S a forróság után ólom ömlik végig rajtam, vastag teherben, a csontjaim ropognak. Amint a kezem megemelem: látom, nem tudok tovább dolgozni a dühtől; mikor a facipőmmel fordulok: elakad még a levegőben is a fáradtságtól. A nadrágom olyan borzongatóan vizes a combjaimon. Szökni kell rögtön. Megőrülök! Reszketek, nem találom a szerszámjaimat! A szemem káprázik. Jaj, csak ne jöjjenek be s ne kér-
