The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1974-09-01 / 4. szám

Krs. Sarauel Horvath 13 Hamilton Avenue So. Norwalk, C0nn. 06*5^

Page Twenty THE EIGHTH TRIBE September, 1974

dezzenek! Ne hozzanak valami veszélyes munkát, mert elrontom! Csak egy félórára engedjenek ki innen, hadd fussak egyet, csak a szivem ne verjen lódobogásként. De kínzó árnyként üzleti kisasszonyok jönnek a párán át, új munkát szórnak a kosaramba és sürgetik: — A túlit kérjük! a bársonyt! a gyászfestést !

Visszataszíthatnám őket, semmit se tudok én most csinálni! Vívódva más zúg elő belőlem, új karjaim nőttek s eldobják a régit, új arcom van s kitágul körülöttem a mosókonyha nedves fala, kristály lesz, átlátok rajta, fénymáglya ég kint s én tudom égő hasábjainak a nevét:

— Messzeség, vándorlás, hús csillagok és röpködő Hold! Tenger, vitorlák rajta, pálmák s a sivatag szélén vörös sörényű oroszlánfej! Messzeség lobog! vándorlás, szabadság!

— Istenem, segíts ki innen! Ezüstből gyúrt kenyér vagyok. Haraphat belőlem a Nap, adok a tenger halainak, a szegényeknek. Ez az én munkám.

S gyötrődve, az ujjaimat marcangolva könyörgök az Úrhoz. Térdre akarok bukni összetett tenyérrel s úgy kérni a szabadságot. S fölvillan bennem: — Talán máris őrült vagyok, a szabadság őrültje. Talán jó dolgom lesz, szélnek eresztenek, ingyen eltartanak, engednek csavarogni, nem bántanak s élhetek a lelkem gyönyörűségének.

— Talán őrült vagyok! Ó, de jó akkor nekem, kacagásba török ki rögtön!

Az ujjaim eszméletlenül kavarognak előttem; mintha kígyók lennének s az őrültség magját keresnék az űrben, hogy kitépjék onnan, a számba ültessék s a nyelvem mögül hirtelen, buján, rémítően virágozzék föl! De a fehér, merevarcú lakoma-térítő fölnéz rám a víz alól és susogni kezd bugyborékolva:

— Válassz engem szabadítónak! Nézd meg jól a foltjaimat: bor, hús, gyümölcs, rozsda! Súlyos zsíros foltok, hiszen értesz hozzá! A legerősebb szerekkel csináld, megsúgom, hajolj a vízhez .. .

— Klór és kénsav! — hördülök föl belül: fehér por és sárga nedv, megkeverlek benneteket, elegy lesztek, óriásként fojtó rossz szág, megmarjátok a tüdőmet és én fulladozva dűlök előttetek ájulásba. És akkor kórházba visznek, fekhetek, kialudhatom a fáradtságomat. Aztán odaállhatok az ablakhoz és nézhetem az utcát és mosolyogva gondolhatok akármire. Nem lesz nagy bajom, majd elüldögélek a többi beteg ágyánál s elmesélgetünk az életünkről s kifaggatom az ittlétük titkát. S marad egy hetem talán, amikor rejtve kisétálhatok a folyópartra.

Két hordót penderítek magam elé s kicsapom a vizüket. Frisset, tisztát öntök beléjük s elfutok klórért, ládában cipelem ide, a kénsav zöld üvegben ott áll az ablakomban. S mint a szabadság magvetője (hóbullásban) marokról marokra hintem szét a fehér port, belevetem a vízbe s mormolom a szörnyű kívánságot: — Nőlj gyorsan nagyra, fullasztóra s emeljen gyilkos gázod túl ezen a helyen, vigyen el a hófelhők alá, a szabadba ...

S a másik hordóba, mint a romlott méz, úgy ömlik kezem közül a kénsav. Zsíros színű teste ráborul a vízre, tompán csillogva süllyed a fenék felé s most karom kavarására föltör zizegve s keserű szággal párosodik a vízszemekkel.

Karomra kapom a lakoma térítőjét, lecsurgó vize végigönti a mellemet, de belezuhan a tejszínű klórba, elmerül, alányomom s fölpuffadtan átvágom a sárga kénsavra, ahonnan sisteregve emelkedik föl a szörnyű gáz. Fölébe hajolva kitátom a számat, mélyen beszívom, a tüdőm teletöltődik vele s ijedten elakad. Köhögve rázkódok meg, de újra beszívom, a szemem könnyes a kíntól, kiáltani már nem tudok, üres erő van bennem, a szédület kifújta csontjaimat s csak az eszméletem ingadozik a hordók fölött.

S így, elnyúlva, aztán csodálatos utazni. Az embert ráfektették az üvegtóra s az lassan, csörgő hullámokkal hajtja előbbre s előbbre az utasát. Kétoldalt néma hattyúk kísérik, csak néha fújnak ezüst párát az orukkon át. Néha felhőket is látok: álom, távolság, a csodák felhőit... de sebesen hajt a hullám előbbre s előbbre. Olyan ez, mintha aludnék s márványból volna a szemem. De egyszer megreped a hideg szem s vékony szemhéj emelkedik róla tágan s izzani kezd benne a kihűlt szembogár: látom, köröskörül emberek állnak, a vállukon hómadarak ülnek, soknak az orra jéghegy. Susognak. .. mintha szél járna ki a szájukon ... de egyikük hangja közibük vág mint a mennydörgés: — Megmérgezte magát a szerencsétlen.

— -Meghalt? — visítják a szélszavúak.

Én mélán hallgatom, nem akarok ellenükre szólni, hiszen távozom tőlük. Ringatva emelni kezd az üvegtó hideg lapja s talán búcsúzón, jólelkűen próbálnék feléjük inteni: — Én már megyek, emberek, a messzeség, a szabadság felé, hattyúk és hullámok visznek.

Ijedt szememben a kis őrült jelenik meg, fenyegetve rázza most a kardját, a mellembe döf s toporzékolva süvölti: — Miért nem akarsz játszani tovább?

Gelléri Andor Endre