Fraternity-Testvériség, 1981 (59. évfolyam, 1-4. szám)
1981-04-01 / 2-3. szám
“önzetlen” támogatónak tűntesse fel. Ebben ugyan azok sem hisznek, akik leírják, de ez annál jobban mutatja a kiszolgáltatottságot. Ebből a viszonyból fakad 1956 politikai és történelmi hivatalos értékelése, amely szerint “ellen- forradalom” volt. Vagyis Sztálin és magyarországi helytartói, Rákosi, Gerö és társai voltak a forradalmárok, és a demokráciát és szocializmust pontokba fogalmazó diákok és munkások az “ellenforradalmárok”. Hogy ez a feje tetejére állított logikai képtelenség a szovjet kommunizmus állítólagos alapvető ideológiájának, marxizmusnak is teljes félre- dobása, sem Moszkvát, sem a helytartókat nem zavarja. Ma tárgyilagos gondolkodók, és nemcsak liberálisok, de igazi marxisták előtt sem kétséges, hogy a Szovjetuniónál reakciósabb, haladásra, változásra képtelen hatalom és rendszer nagyon kevés van a világon. Moszkva politikája ma tömény ellenforradalom. A magyar forradalomnak és szabadságharcnak éppen ez adja a legnagyobb nemzeti jelentőségét. A magyar nép öntudata mozdult meg és a gerince egyenesedett ki, mikor 1956-ban a hazugságokat leleplezte. A Szovjetunió nem felszabadító, mert ha 1945-ben még volt is ilyen szerepe, megszállássá változott, amelynek segítségével a maga rendszerét fegyverrel és terrorral rákényszerítette a magyar népre. “Magyarország szocialista demokrácia” — hirdette ez a rendszer. A forradalom kimutatta, hogy formájában ugyan szocialista, de lényegében államkapitalista, ahol a termelő eszközök nem a nép, hanem a hatalmat birtokló új osztály kezében vannak. És végképpen nem demokrácia, mert az egyént megfosztja alapvető emberi szabadságjogaitól. A forradalom a rendszer alkotmányban szépen megfogal- zott, unos-untalan hirdetett elveit kérte számon. Az 1956-os szabadságharc követelései éppen azt tükrözik, hogy igazi szocializmust, igazi demokráciát és igazi függetlenséget akart. A történelemben még nem volt olyan rendszer, beleértve a cárizmust is, amely annyira semmibe vette volna az egyszerű emberek természetes intelligenciáját és lenézte volna a dolgozókat, mint a Szovjetunió. 1956 azt mutatta meg, hogy a magyar népet nem lehet így kezelni, legalábbis nem büntetlenül. Értelmesebb annál, hogy ne ismerje fel, mi a fehér és mi a fekete, és nem téveszti össze. Vegyük csak elő a forradalom pontokba foglalt követeléseit, a kül- és belpolitikaiakat, a gazdasági, államszervezeti és nemzei követeléseket és erről újra meggyőződhetünk. Huszonöt év távlatában azt is megállapíthatjuk, hogy a követelések ihletűje 1848 március 15-e, az akkori ifjúság 12 pontja. Az eltérő történelmi helyzet ellenére, 1848 és 1956 alapvető követelései szinte megdöbbentően ugyanazok. Az egyik pont meg éppen azt követelte, hogy a kommunista rendszer által eltörölt nemzeti ünnepeinket, március 15-ét és október 6-ikát állítsák vissza. De az 1956-os magyar forradalom nemzetközi jelentősége is elvitathatatlan. A szovjet gyarmat- birodalmon belül a magyar forradalom és szabadságharc volt az első általános nemzeti felkelés. Kétségtelenül voltak előzményei. 1953-ban a keletberlini diákok és munkások vonultak ki az utcára, 1956 nyarán a poznani felkeléssel indultak el a lengvel események, amelyek közvetlenül a magyar forradalom előtt a varsói fiatalság és munkásság megmozdulásához vezettek. A lengyel események különösen mélyreható hatást gyakoroltak. De ez volt egy egész nemzetet átfogó forradalom és szabadságharc, amely nem egészen két hét múlva háborúvá alakult át. A szovjet gyarmati hatalom és vele szövetségben álló szocialista ország között ez volt az első háború. Hadüzenet nélkül és hitszegő módon indította meg Moszva a csapatait, de a modern történelemben már sok imperialista hatalom eltekintett a hivatalos hadüzenettől, amikor le akart igázni egy másik országot. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a jugoszláv kommunisták, elsősorban Tito volt az első, aki újat húzott Moszkvával már 1948-ban. Sztálin halála utáni enyhülő korszakban, amelyet a politika “olvadásnak” nevez, a jugoszláv példa erős hatást gyakorolt a magyar belső fejleményekre. Jugoszlávia független politikai státusza és törekvései a munkásönkormányzat kialakítására visszhangot találtak a magyar népnél. De mint minden elbukott forradalom és szabadságharc után, úgy most is felvetődött az önvizsgáló kérdés: Vájjon érdemes volt-e? Ez történt 1849 után is, elég ha Arany János “Nagyidai cigányok” szimbolikus eposzára gondulunk Vájjon nem volt-e hiábavaló a nagy véráldozat? A magyar nemzet többségének meggyőződése, hogy nem. Népünknek visszaadta az önbecsületét, eszményeibe vetett hitét, a függetlenséghez való ragaszkodását, amelyet mint végső célt soha fel nem ad. 1956 után a Szovjetunió és gyarmati országai közötti viszony soha többé nem vált ugyanazzá, mint előtte volt. Nincs olyan józan magyar ember, aki ne örülne minden valóban pozitív változásnak, amely Magyarországon 25 év alatt végbement. Jóllehet ez a “fejlődés” erősen ellentmondásos, fény és árnyék vegyül benne, de mégis könyebbé, anyagilag fejlettebbé vált a magyar nép élete. De vájjon létrejöhetett volna az utóbbi években sokat emlegetett Kádár féle “reálpolitika” vagy a Hruscsov által ideális célként feltűntetett "gulyáskommunizmus” az 1956-os 26
