Fraternity-Testvériség, 1973 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10-12. szám
ARANYDIÓ Irta: Nehéz Ferenc KARÁCSONY ELŐTT ökumenikus kongresszust tartottunk, mármint én, Szalai Pál meg Bábi György. A kongresszus színhelye a konyhánk volt, ámbátor pompa tekintetében a szobánk jobban megfelelt volna a nevezetes célra, mert ablakai a Dunára néztek, az ablakokon szép, fehér firrhangok lógtak s Kisjézus glóriáé képe is ott diszlett a falon. Mégis a konyhát választottuk, mert amig a szobában hideg volt, addig a konyhában nyájas meleg cirógatott bennünket, mivelhogy édesanyám éppen csipetkés bablevest főzött a tűzhelyen. A kongresszuson azt a határozatot hoztuk egyhangúlag, hogy karácsony este együtt megyünk köszönteni, jóllehet én katolikus voltam, Szalai Pál meg Bábi György pedig Kálvin János hitét vallották magukénak, vagyis reformátusok voltak. Körülbelül ilyen arányban oszlott meg a falu lakossága is: egyharmada katolikus volt, kétharmada pedig református. — Azt indítványozom, — mondtam —, hogy a katolikus ablakok alatt katolikus, a református ablakok alatt meg református éneket énekeljünk. — Melyik legyen a katolikus ének ? — Pásztorok keljünk fel. — És a református? — Sokezer angyalok zengnek. Ezt az indítványt is egyhangúlag elfogadták s nyomban megpróbáltuk, tudjuk-é rendiben az említett énekeket. Úgy tudtuk, olyan gyönyörűen, hogy nemcsak édesanyám bólogatott elismerően a tűzhely mellett, hanem a csipetkés bableves is megilletődve hallgatott bennünket a fazékban. ILYEN SZÉP EGYETÉRTÉSBEN, valóban az ökumenikus szellemnek megfelelően vártuk, hogy elérkezzék karácsony estéje. Hát el is érkezett s mi elindultunk hárman, hogy eleget tegyünk hivatásunknak, mármint annak, hogy megjelentsük mindeneknek, éspedig énekszóval: megszületett Kisjézus. Szépen ment minden. A református ablakok népe éppenugy örvendezett a köszöntésünkre, mint a katolikus ablakoké. Hamarosan úgy tele lett a tarisznyánk dióval, mogyoróval, szentjánoskenyérrel, hogy alig bírtuk cipelni. Végül aztán odasorakoztunk Simsik János ablaka alá. Ámde ott mi történt? Alig kezdtük el az éneket, Simsik János felugrott odabent s ezt kiáltotta az ablak felé: — Eltakarodjatok innen, mert különben agyonverlek benneteket! S láttuk, hogy széket ragad, azzal rohan az ajtónak. Rémülten menekültünk. Otthon édesanyám elmondta, hogy Simsik János hitetlen ember. Szép, fiatal felesége volt s örömmel várták, hogy a gyermekük megszülessék. A gyermek éppen karácsony előtt született meg, de az asszony belehalt a szülésbe s a gyermek egy nyomorék béna- lábu, pupos kisfiú lett. Azóta nem hisz Simsik János se Istenben, se karácsonyban, se a szeretetben. A béna, pupos kisfiút én is ismertem, de csak látásból. Nem messze laktak tőlünk, szintén a Duna- parton, és Simsik Janikát többször láttam, amint az ablakukon kifelé nézett, szomorúan. Ötéves volt már, de sose jöhetett ki a házukból, sose játszhatott velünk a Dunaparton. — Szegény J anika, — mondtam, mert az is eszembejutott, hogy amig az ablakuk alatt voltunk, karácsonyfát se láttunk a házukban. E PILLANATBAN motoszkálást hallottunk az ajtó felől. — Ki az? — kérdezte édesanyám. — Én vagyok... — hallatszott egy gyenge gyerekhang. Édesanyám kinyitotta az ajtót s hát Uramfia: Simsik Janika állt az ajtóban. Megszökött hazulról. Az apja borért ment a pincébe, nyitva felejtette az ajtót s Janika kivánszorgott rajta. Béna lábát maga után vonszolva leküszködte magát a Dunapartra s a hóban hagyott nyomainkat követve megtalálta a házunkat. — Miért jöttél, Janika? — kérdeztem tőle. Nem felelt, csak nézte, bámulta a karácsonyfát, amely ott állt az asztalunkon. Édesanyám már meg- gyujtotta rajta a gyertyákat s felszikráztatott egy csillagszórót is. Simsik Janika úgy nézett, reszkető szempillákkal, megvonagló ajkakkal, mintha csodát látott volna. — Ilyet még sose láttam ... — suttogta s könny- belábbadtak a szemei. Aztán odasántikált hozzám s ezt mondta: — Köszönteni szeretnék én is .. . Édesanyám felé bólintottam, azzal a kiürített tarisznyámat beleakasztottam Simsik Janika nyakába. — Hát akkor köszöntsünk, Janika, — fogtam kézen s kimentem vele a gádorunkba, az ablakunk alá. S elkezdtem az éneket, de úgy, hogy alighanem az összes kisangyal kitelepedett a mennyország pitvarába s onnét hallgattak, szent élvezettel: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok ... Janika nem tudta az éneket, de kicsi szája mozgott, mintha ő is énekelt volna, a szemeiből pedig hullottak a könnyek. S ekkor édesanyám megnyitotta az ajtót, kilépett a gádorba s Janika tarisznyáját telerakta azokkal a karácsonyi jóságokkal, amiket én köszöntöttem Szalai Pállal meg Bábi Györggyel. ■I
