Fraternity-Testvériség, 1969 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
szándékszik épitni amerikai magyar református népünk közösségében, mint azt a gyülekezetek végzik, ki-ki a maga rendietetési helyén és elhivatása szerint. Előttünk álló feladat nagy és sokat kell tennünk. Ehhez Isten segedelmét kérjük imád- ságos lélekkel. Áldja meg az Ur Isten az amerikai magyar református egyházakat, hivatalos szolgáit és egész népünket. Legyen az Ő áldása Amerikai Magyar Református Egyesületünk minden egyes tagján, vezetőin és szolgáin, hivatalosain, öregein és fiataljain, hogy bennünk és rajtunk keresztül épüljön az Isten országa. Az új esztendő felé is az ősi hit lelkiségével és bizonyosságával tekintünk: “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Egy száz éve halott költő száz éves magyar verse: — megemlékezés Tompa Mihály halála századik évfordulójáról. ÚJ SIMEON Térdem remeg, hajam fehérük, Orcám redős . . . öreg vagyok! S az új évet megértem ismét . . . Nem vittek el bű, kor, bajok! Az élet mintegy kérdi tőlem: Mire vársz még? minek vagy itt? És tol, mikép a fán letolja Az ifjú lomb a tavalyit. Rá gondolék magányom csendén S ha örvény nyilt hajóm alatt; Rá a börtön fojtó legében, És bújdokolva, mint a vad; Heves csatákban azt kerestem A por— s füstben szakadt derűn, Hulló vérem— s múló napomra Miatta néztem keserűn. Mégis, mit szivem váltig óhajt És fennhangon kér ajakam: Az: hogy csak éljek! kínosan bár, Kenyér nélkül, hajléktalan; Ha most meghalnék, el nem érve, Mit szivem oly buzgón remélt: Nem tartanám hosszabbnak éltem, Mint egy kimúló kisdedét. S mért függök a zajos világon, Mikor csend s béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől? Semmit, semmit . . . csak egy napot! Melynek fényes, csábos reménye A rég megunt földön maraszt, S gátolja e sárház ledőltét . . . Azt a napot várom, csak azt! Szép, szép leend az! sok hasonlót Nem szülnek évek, századok; Óh, hogy e fényes, e dicső nap Mivoltáról nem szólhatok! Pedig képét itt hordom, amint Magát lelkembe rajzolá; Ahogy velem volt alva s ébren, Ahogy kisért mindenhová. Sokszor véltem, hogy messze van még, Sokszor hittem, hogy már közel! Sugárit fellövelni láttam: Akkor fedé sűrű köd el; Elhalványult, leszállt reményem, S megint mosolygva tűnt elő, Mint nyári esthajnal világa Lassan mindig keletre jő. így folyt el éltem, — s vén vagyok már, De boldogabb, mint annyi sok, Kiknek tört bittel kelle délben A koporsóba szállniok: Az új évet köszöntve: lelkem A bitnek karján ringatom, Hogy e feltűnt év rejti, bozza Ama napot, az én napom! Óh, akkor életem megújul! Izmam gyors lesz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsán S dalolva körben lejtenek; Az életnek rozsdája: a gond, Kor kétség, bánat: egy se bánt! E várt napon lelkem utószor Cseng, villog fényes kard gyanánt. S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja, S megzendül a győzelmi ének: Halléluja! Halléluja! Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem; Elég, elég lesz . . . ! vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem!
