Fraternity-Testvériség, 1969 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
Wass Albert: MAGYAR SZEMMEL A magyar egység megteremtésének munkálkodói ebben az esztendőben jelentős eredményeket értek el. A csoportok közötti ellentétek nagyjából elsimultak. A személyes villongások éle megcsorbult. Elmondhatjuk általában azt, hogy a magyar ma jobban megérti a magyart mint egy évvel ezelőtt. Az állásfoglalások főbb pontjaiban mindnyájan egyet értünk: szabad választásokat és a trianoni sebek orvoslását kívánjuk Magyar- ország és a magyar nemzet számára az emberi világtól. A célokban megegyezünk tehát, mindössze a célok eléréséhez vezető út módozataiban vannak eltérő véleményeink. Vagyunk, akik azt hirdetjük, hogy a legrövidebb út a való ismeretek terjesztésében, egy jól megalapozott és tőke-erős idegennyelvű felvilágosító és közvéleményformáló hadjáratban van. Vannak, akik a nyugati politikusokkal való személyes kapcsolatok kiépítésében látják a legtöbb lehetőséget s vannak újra, akik a turáni rokonságon keresztül kívánják megépíteni az utat a magyar jövendő felé. Minden valószínűség szerint az igazság az, hogy valamennyi út jó, hiszen valamennyi egy közös irányba mutat. A nagy titok, amit fel kell ismernünk végre, abban rejlik talán, hogy mindezeknek a különböző irányokból egy cél felé vezető utaknak a célszerű összehangolására van szükség ahhoz, hogy mindnyájunk közös ügye, az egyetemes magyar ügy, megoldást nyerjen. Ha a szabad földön élő magyarság, a nyolcadik törzs, lelkileg, szellemileg és ennél fogva politikailag is érett ahhoz, hogy sorsdöntő befolyása lehessen, akkor ez az összehangolás a kölcsönös jóindulat jegyében magától megvalósul hamarosan. Az egység megteremtését célzó fárasztó és idegölő munkának volt azonban egy mellékterméke is, egy kissé meglepő, kissé nyugtalanító felismerés, amit azonban figyelmen kívül hagyni többé nem lebet. Az a fogalom, hogy “magyar tömeg” vagy “magyar tömegek”, melyről az utolsó esztendőkben annyi szó esett, egyszerűen nem léteznek. Mindez nem csupán dialektika, hanem természetes valóság. Tömeg alatt uniformizált sokaságot értünk, mely mozdulatlanul áll, akár a hegy, avagy egy bizonyos irányba lendül súlyánál fogva, akár a tenger hulláma, vagy a vihar. Ereje inkább negatív mint pozitív. Megfelelő irányítás alatt falakat dönthet, szögesdrótokat és országokat seperhet el, kormányokat és társadalmakat moshat tova a semmibe. De építeni képtelen. Az építéshez egyének kellenek. Ebben a törvényben rejlik mind a szabad földön szétszórt magyarság mind a magyar nemzet eddig még kiaknázatlan hatalmas ereje. Minden vezető, aki valamilyen célból szervezni próbálta a magyarságot, tömeget keresett a kibontott zászló mögé, elsöprésre, faldöntésre alkalmas tömeget s nem pedig alkotásra képes egyéneket. Ez az oka annak, hogy immár évszázadok óta minden nagyobb magyar kezdeményezés, minden magyar szabadság-mozgalom elveszett. A magyar, a maga sajátos egyéniségénél fogva nem tud tömeget alkotni mint a német, vagy a szláv. Minden magyar egy-egy párviadalra termett végvári legény, magányos farkas, aki zárt sorokban harcolni nem tud, csupán külön-külön, a maga egyéni módján, mint hajdani lovas-nomád őse, akit mind a mai napig hiába próbált tömeggé nevelni Európa. A magyar alkotva küzd, mint ahogy ezer éven át küzdve alkotott a Duna völgyében. Tömegbe erőszakolva, ha ilyesmi lehetséges, elveszti alkotó kedvét, teremtő képességei elszürkülnek s közönybe zuhan, mely közöny nem más mint a lélek halála az élő testben. Ebből a közönyből pedig csak úgy lehet kimenteni, ha tömegsorsából kiemeljük, egyénisége számára teret adunk és erejét nem zárt sorok önkényesen kitervelt hadműveletei útján próbáljuk érvényesíteni, hanem lovat adunk alája, megmutatjuk neki a célt és az irányt s reá bízzuk a többit. “Ott a hétfejű sárkány, nosza fiam, végezz vele a magad módján!” Ha azok, akik a magyar szervezetek élén állanak ma s akik ennél fogva a vezetők és iránymutatók szerepét töltik be, fölismerik ezt a titkot és hadműveleti módszereiket ennek megfelelően átformálják a jövőben, olyan erőforrásokat szabadítanak föl ezzel, melyek mindezideig kiaknázatlanok voltak. Ha megtanulnák azt, hogy ne magyar tömeget keressenek, hanem egyénenként kössenek új vérszerződést minden egyes magyarral, hogy ne tömegekre próbáljanak építeni, hanem egyénekre, akkor egyik napról a másikra mellénk állana a hadiszerencse is. Máé Berzsenyi fölismerte volt, hogy — nem sokaság de lélek művel csoda dolgokat —. Eljött az ideje annak, hogy ezt az igazságot újra fölfedezzük a magunk fajtájában és ahelyett hogy továbbra is sokaságok statisztikai súlyában keressük a jövendő kulcsát, nyissunk végre utat a csodatettekre alkalmas magyar léleknek. Ennek a magyar egyéniséghez illő lélek-szervezés- nek a gyakorlati megoldása a közeljövő legnagyobb feladata kell legyen. 4
