Fraternity-Testvériség, 1968 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
világon az a nép, akiknek legtöbb oka van a hálaadásra. Nekünk mindenünk megvan. Szabad hazánk .... másoknak nincs. Meleg otthonunk, kenyerünk, ruhánk .... másoknak nincs. Roskadozik minden jókkal megteritett asztalunk ... máshol milliók halnak éhen. Egy verset olvastam, amelyben fel van sorolva oldalakon, hogy mi mindenünk van. Millió dolog kényelmünkre és élvezetünkre, ami máshol és másoknak nincs. Hálásak vagyunk érte Istennek?? Vigyázzatok! “Legyetek háládatosak Istennek mindenekben” addig amig nem késő. Amig meg nem vonja tőletek kegyelmét. Az egyik nagy beteg halála előtt magához kérette a lelkészt és azt mondta neki, hogy milyen hálás ő az Istennek, hogy eddig megtartotta s oly sok jóban részesitette s ha most csak még egyszer annyi ereje lenne, kiugrana a ház tetejére és onnan kiáltaná torka szakadtából a világba, hogy milyen jó az Isten, milyen végtelen az Ő kegyelme és, hogy megtenne mindent, hogy jóságát meghálálja. A lelkész sajnálkozva mondotta neki: “Szomorú, Testvér, hogy mindezt nem tetted meg amig erőd és alkalmad volt rá.” Most már itt a halál kapujában, késő. Vigyázzatok Testvérek! Legyünk háládatosak az Istennek s fogódzunk bele hittel az Ő kegyelmébe addig, amig “erőnk” és “alkalmunk” van, amig nem késő. VÉGRENDELET Tompa Mihály halálának 100. évfordulóján, megszállt területre eső sírjának felbontása alkalmából. Legenda szállt a Felvidéken, apa fiának adta át: “Tompa Mihállyal eltemették az utókornak irt dalát. Amit a költő hitt és látott, de élve el nem mondhatott Elmondja száz esztendő múlva a néma sir és a halott.” Történelmünknek zord óráján, a század pergett mint homok, Országhatárok cserélődtek, várakból lettek várromok. Hóditók jöttek s tovatűntek, régit követtek uj korok, Magyarokból koldusok lettek, földönfutók és vándorok. Végre letelt a száz esztendő, tízezrek várták a csodát Mit irt vajon a halott költő, kinek lelke jövőbe lát Mit üzenhet a rab nemzetnek, mely elvesztette a Hazát És mit ígér a megkinzottnak, kinek szétszedték otthonát. Izmos karok feszítették le a rozsdás kripta vasalást Húszezer fül feszülten várta a sírból jövő híradást. A történelmi pillanatban — ki Írhatná le a hatást? A feltáruló koporsóból előtűnt a papi palást. A nyitott sir csodája láttán, öreg és ifjú együtt sirt Száz év ezer vérző sebére e szent palást hozott gyógyirt. A tudósok és hitetlenek tovább keresték a papirt Nem értve meg, hogy a nagy költő ezúttal a palástra irt. Magyar szivek összedobbantak, hozzájuk szólt az üzenet Mit nem érthet meg soha senki, csak kinek szive vérezett. A siri csendben mennydörgésként hangzott fel a Végrendelet Melyet nem hallhatott meg egy sem, ki Hazánk ellen vétkezett. A Végrendelet ítélet volt, irtózatos és pusztító Hasonló Isten igéjéhez, mely mindig élő és ható. A Végrendelet Ígéret volt, a jövendőre mutató Népünknek holnapot jelentő:, reményt keltő és biztató. “Porból vagyunk és porrá leszünk, az életünk agyagcserép Isten nélkül az ember semmi, lélek nélkül csupán csak gép A hatalomnak megszállottja, ki az Isten helyére lép Holnap csúfosan hullik porba, ha majd a Nemzet láncot tép. De megmarad majd mindörökre, ha el is veszti mindenét Az ember, aki Istenébe oltotta bele életét, És megmarad majd az a Nemzet, mely megtartotta a hitét S bár földjét mások bitorolták, nem tagadta meg Istenét. Megmaradásunknak jelképe legyen mostantól a gólya Történelmünknek hirdetője, igazunknak tanítója Szabadságvágyunk álomképe, ifjúságunk megtartója Egekbe szálló lelkünk őre, jövendőnk szent hordozója. Mert a gólya a mi madarunk, túlélt ármányt, gyászt és bitót. És vele mi is megmaradunk, túlélve minden hóditót. A gólya madár visszatér majd és övé lesz mit itt hagyott Uj fészket rak régi helyére, melyben ezer évig lakott.” Legenda száll a Felvidéken, magyar magyarnak adja át Tompa Mihálynak lelket gyújtó, jövőt Ígérő szózatát. Amit a költő hitt és látott, de élve el nem mondhatott Elmondja most az utódoknak a szent palást és a halott. Dömötör Tibor 4
