Fraternity-Testvériség, 1965 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1965-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 9 A novemberi őszi szél hüsen lengedezett s pislákoltatta avagy lobogásra késztette a sok-sok gyertyafényt ... A lég telve volt őszirózsa, krizantin és asztragán illattal . . . Érzés, látvány egyformán eltöltötte, szinte elbűvölte a lelket. Illatáéban ragyogtak a sírok . . . s a gyertyák lobogó fénye fel-felröppent az égbolton tündöklő csillagok fényéhez ... az emlékezés fénye az örökkévaló fényhez. Leérve a hegyről visszanéztünk a gyertyák lényében világos hegyoldalra és percekig álltunk áliitatos némaságban s néztük a szeretet virágillatos, gyertyafényes kegyeletében ragyogó temetőket, a sírokat őrző hegyet, a fényárban rezgő erdőlombos gyönyörű hegyalját. Mindenszentek napja! Igv élsz az emlékezetemben, pedig a jelent megváltoztatta a múlt. Már az első világháború után az 1920-as években kaptuk a hirt, hogy a régi sírokat mind felásták a temetőkben és a csontokat egy-egy nagy közös sirban temették el mind a négy temetőben. Igv most már nem találhatnám meg a nagyanyám sírját. Közös sirban — hősi módra — porladnak az áldottak csontjai. És mégis — ilyenkor, Mindenszentek napján — fellobban szivemben a vágy megállni e közös sírok mellett azzal az áhitatos szívvel, imádságos lélekkel, amellyel gyermek és ifjulány koromban álltam. Az örökbékesség fészke a temető, mintegy példázza, hogy nincsen köztünk szegény és gazdag; ha a szeretet közösségében élünk, békesség és béke honol közöttünk itt, e földi életben is. Sok szép virágod hervad el, Csak egy virít halálodig, Gyász-virág, melynek illata Az ég szivébe átfolyik. Emlékezet ez a virág, Mely nem hervad el, csak veled, Harmatgyönggyel ha öntözi Virrasztó hü szereteted. Mint ősszel a vándor madár, Öröm, remény elszáll tova, De a szeretet fészkiből A hü emlékezet soha. (Szabó László)
