Fraternity-Testvériség, 1963 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1963-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 17 vényét éneklő ember nem fél a haláltól, mert szemtől szembe áll Teremtő, Megváltó Urával, az Ur Jézus Krisztussal. Akit e földi sátorházban szolgált, csak hite által látott, de ott megdicsőült szemekkel, az örök napak a fényében, hallja az ő Megváltója szavát: “Jöjjetek én Atyámnak áldottai, birjátok ez országot, amely megkészitetett nektek, még a világ fundamentomának meg- vettetése előtt.” Lelki szemeim előtt most egy gyönyörű kép tárul fel. Úgy érzem, mintha ők prédikálnának, minekünk, szeretteiknek és az Anyaszentegyház tagjainak a temetőről, ahol a földi sátorház pihen békében és ama mennyei örök hajlékokról, ahol a lelkűk egyesült Istenével. És mint hogyha hallanám Pál apostol szavait ajkáról, amely mindannyiónkhoz bátorítólag azt mondja: “Ne féljetek a haláltól, ne féljetek a temetőtől. Mert hogy ha ez a mi földi sátorházunk elbomlik is, mi tudjuk, hogy nekünk épületünk van Istentől. Nem kézzel csinált, hanem örökké való házunk a mennyben.” Milyen gyönyörűen szól a múltból Tompa Mihály, a nagy református papköltő: “Habár megható hely is ez a temető, a halottaknak néma városa, nekünk keresztyéneknek nem szabad elcsüggedni. Nem szabad, hogy félelem töltse el sziveinket, mikor szeretteink sírjai között járunk. Nem szabad, hogy kishitűség fest je fájdalmasnak a hosszú éjszakát. Nem szomorithat meg senkit az a gondolat, hogy egykor mi is a temető lakossává válunk. Itt békében nyugszik mindenki. Mig a földön él az ember? Villongásba kerül embertársával, egy talpalatnyi földért, vagy jelentéktelen dolgokért. És vérével áztatja meg, sokszor az életét adja oda a vitatott területért. Amelynek pedig már annyi sok gazdája volt ő előtte és még annyi sok gazdája lesz majd ő utána. Igen, mi sokszor dacolva egymással háborúskodva járjuk a földi élet útjait. És nem gondoljuk meg, hogy minden földi ut a temetőbe vezet. Nem gondoljuk meg, hogy az örök hajlékokba, fölfelé vezető egyetlen ut — a halált legyőző Ur, Jézus Krisztus. Mert minden kezdet végére siet. A támadás és enyészet. A bölcső és koporsó nem képzelhetők el egymás nélkül. A keresztyén ember számára kedves lesz a temetőnek a földje, mert tudja, hogy a lelke porsátorának, a rokon hamvak között egyszer neki is nyugalmat ad. Eme végnyugalomnak, amint ideje közeleg, úgy szüksége és óhajtása is megjön lassan az emberre nézve. Mikor az ember igy szól:
