Fraternity-Testvériség, 1963 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1963-11-01 / 11. szám
2 TESTVÉRISÉG GACSÁLYI NÉNI HAZAMENT . . . Az idei őszi hervadáskor, pontosan a Reformáció Emléknapján, amikor a hulló falevelek suttogva beszéltek, a “Magyar Mórián” megkondult a ligonieri öreg templom kis harangja. A “Molnár Harang”, amelyet Egyesületünk első teljesidejü titkárának, Molnár Istvánnak áldott emlékére helyeztünk fel fehérre meszelt templomocskánk tornyába, ércnyelvével temetésre hivta az öregek és gyermekek otthonainak lakóit. Kis harangunk csengő hangja az őszi szelek szárnyán végig száguldott a ligonieri hegy- völgyeken s az ilyenkor ezernyi színben pompázó festői szépségű táj őszi mélabujába belesirta, hogy . . . Gacsályi Néni hazament. Az, aki földi lakozása 79 évéből 32 esztendőt az Amerikai Magyar Református Arvaház, a jelenlegi Bethlen Otthon szolgálatában, mint az intézet hires szakácsnője töltött el, immár hazatért. A mindig kedélyes és hangosan kacagó, az árvák és busuló öregek százait felvidító, menyecskés főkötőjével a mindig tiszta és igazi falusi háziasszonyra emlékeztető sütés-főzés mestere is megöregedett és öregségében, mint a Bethlen Otthon volt gondviseltje, az óhaza helyett, ahová mindig vágyott, a mennyei hazába költözött. Ugyan mi van azon siratnivaló és különösebb megemlékezésre méltó, hogy az életünk különböző tájairól vándorfecske és daru módjára elköltöző öregamerikás magyarok közül valaki ismét elment? Életünkben olyan mindennapi és megszokottá vált esemény az ilyen, hogy ha itt-ott fel is figyelnek az emberek a magyar újságok gyászjelentéseire, a búcsú rövid s a megjegyzés legtöbbször csak ennyi: hát ... ő is meghalt. No, egy öreg magyarral ismét kevesebben vagyunk . . . Hogy Gacsályi Néni is hazament, azon ugyan nincs mit emlegetni, mondanák azok, akik nem ismerték. Lehet, hogy az élet és halál sokaknak csak megszokás, vagy csak a feledés homályába tűnő álom. Az is lehetséges, hogy sok haszontalanul és érdemtelenül, gőggel, szeretetlenséggel és közömbösséggel leélt emberi élet nem is méltó többre, mint arra, hogy könnyen elfeledjék, vagy megvessék az emberek. De az, akiről most itt emlékezünk, hasznos életével és háromévtizedes hűséges szolgálatával sokkal többre: tisztességtételre és megbecsülésre tette magát méltóvá. Épen ezért, mint a Bethlen Otthonnak tizenkét éven át igazgató-lelkésze s ez idő alatt az elköltözöttnek közvetlen főnöke, a jó és hü munkásnak kijáró megbecsüléssel, a mindenki által szeretett “Gacs Néninek” az alábbiakban kivánok végtisztességet tenni:
