Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1962-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 11 kitanulta a müszerészséget, ő pedig először bányákban, majd a csepeli építkezéseknél dolgozott, ahol darukezelő gépészségig vitte. A háború óta ez év őszén kapott először engedélyt arra, hogy ha nem is a vasfüggönyön innenre, de mégis külföldre utazhasson. Lengyel- országi rokonainak látogatására indult el feleségével együtt október 9-én s mikor a budapest-varsói gyorsvonat Varsó közelében kisiklott 42 uti- társukkal együtt veszítették ott életüket. A lengyel kormány közköltségen viteti haza holttestüket Magyarországra. Az újságban csak egy vasúti szerencsétlenség kis hire, a statisztikában csak egy szám marad, de az óhazában ezrek lelkében és a szabad világban is sokaknak Teleki László és felesége továbbra is szimbólum marad, szimbóluma a makacs református magyaroknak, akik rendíthetetlen hitükkel és törékeny testükkel megvívták a rájuk kimért harcot az Ur és a magyar nép szolgálatában. Áldott legyen emlékük! EURÓPAI ÉS ÓHAZAI UTUNKRÓL (Folytatás a 7-ik oldalról) amerikai magyar egyházi, lelkipásztori, a Bethlen Otthonban végzett árva és öreggondozási szolgálata, valamint jelenlegi tisztjében végzett minden hivatali és közéleti működése, nyitott könyvként tárulnak úgy az őt kicsinyíteni próbáló “szuper hazafi”, mint az amerikai, vagy óhazai magyarság minden rétege elé. A társasutazást levezető titkár vádlójával szemben kész mérlegre és elbírálás alá tenni mindazt, ami ebből a nyitott könyvből egy gyarló és esendő, de viselt dolgaiért mindenkor felelni kész, becsületét és jónevét pedig mindenkor, mindenkivel szemben és minden körülmények között megvédni kész emberről kiolvasható. Egyéni, családi, hivatali és közéleti működése mellett kész mérlegelésre tenni azt a tisztességes szándékot, hitet és fajszeretetet is, amelynek ösztönzésére, és sokak kérésére, az ut levezetésére vállalkozott. Mindezekre kész, mert biztosan érzi, hogy vádlójával szemben és a közvélemény előtt, nincs sem félteni, sem szégyeneim, sem mentegetni valója. Tudom, hogy ugyanígy állnak itélőikkel szemben azok a lelkipásztorok, papnék, orvosok, ügyvédek, tanárok, üzletemberek és tiszteletreméltó munkás emberek is, akik a társasutazásban részt vettek s akik centjeikből és dollárjaikból szintén sokat juttattak arra, hogy “az országos újságos” napilapjai — országos magánvállalattá — nőjjenek. Persze, hogy voltunk százketten Magyarországon! Láttuk szebbnél szebb tájait, falvait, városait. Láttuk rokonainkat, testvéreinket, barátainkat, fajtánk és hitünk tengerentúli gyermekeit, akikért mentünk. Azok közül, akik voltak, sokan ismét készülnek azokkal az újabbakkal együtt, akiknek a száma egyre nő s a jelentkezések egy újabb, hasonló útra már is folyamatban vannak. Jelentkezők az úttal kapcsolatban írhatnak központunkba és beszélhetnek illetékes szervezőinkkel. Persze, hogy voltunk származásunk földjén, ahová vittünk és ahol kaptunk is hitet, szebb magyar jövőben vetett reménységet, Istent, embereket, fajtát és ősi hitet megbecsülő szeretetet . . , azt, ami a legnagyobb, ami meggyőzi a világot és azokat is, akik csak a világgal és a világiakkal foglalkoznak és törődnek. Hogy kik mentünk és miket láttunk és hallottunk, arról majd később és velem együtt majd többen is beszélünk.
