Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1961-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 11 is mostoha volt. Amit éltem alig éltem. Nekem nem adtak jegyet a boldogság országába. Azután meg már idétlenné is lettem. Arcom úgy kicserezte az idő, mint a varga a bivalybőrt. Kehes is vagyok már Tüdőm ez a füstös fújtató nem jól működik. Belsőrészem hideg, mint az északi sark. Már a kenyeret is csak úgy majszolom, hogy szinte nyálazok bele. Tudja, restellem és szégyellem is. Ha nem visz hamar az Ur, egyszer csak én is elindulok s aztán köd előttem, köd utánam. Mig beszél, lámentál, úgy keresek valami vigasztalót mintha virágért kutatnék a hervadásban. Aztán eszembe jut egy régi élmény az életemből. Csak sziliek, hangulatok, képek bukkannak fel emlékezetemben, mint csillagok a felhős égbolton. Ahogy Szabó Dezső mondja, tizenhatban, amikor az “Oláh sakál végig üvöltött a Kárpátokon”, mi is elmenekültünk. Úgy menekültünk, ahogy lehetett. A juhnyáj meg Marciba’, a pakulár, gyalog. Nagybátyám lóháton. Szüleim hintón. Nagyanyám, bátyám és én szekéren. A háztartási alkalmazottak ökör fogaton. A mi kocsi- szekerünk előtt, két igás ló ballagot s szilaj magyar ökreink a gyorsaságban szinte felvették a versenyt velük. Az utunk nem volt sietős. Erdélyfelé minden rögért vért fizetett a támadó. Okos szüléink tudták, hogy valahol a Székelyföldön megszorítják, megfejszézik és hazatéritik őket. így azután mi gyermekek gondtalanul utaztunk. Úgy vándoroltunk, mint nomád őseink ke létén. Vonulásunk szinhelye a Holttenger volt. Ez a nagy mező- ség pedig tele volt virággal, gyümölccsel s szépségekkel. A tavak szélén még rendes háztartást vezett a madárvilág. Apám jól ismerte ezt a földet s lehetőleg mindig a tavak szélén telepedtünk meg. Azután reggelenként olyan koncertnek voltunk hallgatói, amit nem lehet elfelej teni. Egyszer valahogy a mi szekerünk elmaradt a karavántól. Nagyanyánk fogta a gyeplőt s lassan mentünk az egyik kanyargós országúton. Egyszerre csak porfelhőt vert fel előttünk a szél. Nagyanyánk szegény azt hitte, hogy az ellenség vágtat felénk. Utszélre huzattá a kocsit. Minket pedig beakart parancsolni aíája, mondván, hogy csak az ő testén keresztül jutnak hozzánk a támadók. Azonban huszárok jöttek az országúton. Szép magyar huszárok. Egy század magyar lovas. Azóta is sokszor kilovagolnak álmaimban nagy parádéra s akkor jó kedvem van, másnap reggeltől estig. Attilájukat ringatta a szél. Fiatal tiszt vezette őket. Mikor hozzánk ért megállította a századot s azt kérdezte: hová mentek Oreganyám? — Futunk az
