Fraternity-Testvériség, 1960 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1960-07-01 / 7. szám

4

TESTVÉRISÉG

(Máté 17:14-21)

És mikor a sokasághoz értek, egy ember odament hozzá, térdreborult előtte és igy szólt: Uram, könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved: mivel gyakorta esik a tüzbe és gyakorta a vizbe. És elhoztam őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyitani. Jézus pedig ezt mondta: Ó hitetlen és elvetemült nemzedék! Vájjon meddig leszek veletek? Vájjon meddig szenvedlek titeket? Hozzátok őt ide nekem! És megdorgálta őt Jézus, és kiment belőle az ördög. És meggyógyult a gyerek attól az órától fogva. Ekkor a tanítványok külön maguk odamentek Jézushoz, és igy szóltak hozzá: Miért nem tudtuk azt kiűzni mi? Jézus pedig azt mondta nekik: A ti hitetlenségtek miatt. Mert bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint a mustármag és azt mondanátok ennek a hegynek: menj innen amoda! odamenne és semmi sem volna lehetetlen néktek. Ez a fajta pedig nem megy ki, csak könyörgés és böjtölés által.

Olvasván a történetet s átgondolva azt, megdöbbentett, hogy annak a bizonyos kórságnak tünetei kísértetiesen hasonlítanak a mi jellegzetes magyar betegségünkhöz. Mert mi is, mint az álmában járó, a holdkóros, gyakorta esünk bele a szalmaláng lelkesedések hirtelen égető tüzeibe — hogy aztán, ugyancsak gyakorta hulljunk bele olykor csak a közöny, néha csak a szomor- kodás, de sajnos, igen sokszor a teljes lethargiának didergetö vizeibe. És úgy érezzük, nincs aki meggyógyíthatna.

Hogy egészen közeire hozzuk magunkhoz a történetet, gondolnunk kell arra az egész seregnyi szép fogadkozásra, amely itt hangzott el ezen a mi Mária hegyünkön s nem- egyszer épen ebben a templomban.

Mi és mennyi válott be ezek közül?!

És miért nem válott be?

Nem volt jó a szándék? — Óh, dehogy is nem. Szándékainkban talán soha nincs hiba. A határozatokig is sokszor elmegyünk. Lelkesedéseink hevében szinte fájdalmasra pörköljük magunkat és egymást. Dagadnak kebleink a nagyotakarás lázában s úgy, de úgy meg vagyunk elégedve magunkkal, hogy olykor nem is csak a saját, de egymás vállait is meg-megveregetjük. Már — már fejünkön érezzük a győztes futónak járó koszorút — pedig a futásnak aztán igazában neki sem lendülünk, vagy ha futunk is, nem szabályosan futunk és hamar, nagyon hamar ellankadunk — és esünk a kiábrándulás vizeibe . . .