Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)

1958-02-01 / 2. szám

TESTVÉRISÉG

5

“Drága, jó Miskám — ö is, anyám is Miskának szólított — sok hét óta a nevemet sem tudom leírni, ellenben van egy jó revolverem. Katonákat, menekülteket vendégeltem s félig megőrültem. Aludni, enni nem tudok, lerongyolódtam teljesen. Eddig féltréfa volt a neuraszténiám és most tudtam meg, milyen komoly. Nem bírom. Leveled és Schöpfliné tartott, biztatott egy-két napig. Jöttek uj dolgok s igazán azt hiszem, hogy ti Pesten nem is sejtitek, mi történt. Bár már hívnának be katonának, hogy ezen is túl lennék. Egész életem, nagyszerű pazarlásom belefult a régi átkok, bűnök s a javíthatatlan embertömegek galádságába . .

S ami e két dátum között van — egyik ragyogó verskötet a másik után — az ember mindenik után úgy érezte, hogy ez már betetőzése költészetének, mást, különbbet már többé aligha fog Írni s akkor elkábulva kellett látnia, hogy az uj kötet más, ha lehet még felrázóbb, megrázóbb, mint a régi. Mig aztán utolsó, posthumus kötetével, a Halottak Elén kötet ditirambikus emelkedettségével milyen michelangeloi síremléket emelt sírja fölé.

Mikor az Uj Versek kötete 1906-ban megjelent, én írtam róla a Budapesti Naplóban. Nincs mit eldicsekednem ezzel az Írásommal, az Uj Versek különbbet érdemeltek volna meg. Még nem Írtak magyar dalt, melyből az itt-élned-halnod-kell átka olyan megrázón zúgott volna fel, mint Ady Endre verseiből — ezt a témát variálta cikkem. De volt benne valami, amiért szivesen, önérzetesen hivatkozom bírálatomra: feltétlen hódolat Ady Endre géniusza előtt. Nem sok idő kellett, hogy a kérdés a magyarság előtt ilyen értelemben dőljön el; Goga Oktávián, a magyarokat nem kedvelő, müveit román politikus ezt úgy fejezte ki: “Ezidőszerint egyetlen nagy költő él a világon, Ady Endre.”

Ott álltam koporsója mellett; száraz hideg januári nap volt s a tömegek tízezrei ott álltak órák hosszat a Nemzeti Muzeum előtt. Soha még hazámat ilyen egységesnek, egy gondolatban összeolvadtnak nem láttam, mint Ady Endre koporsójánál. Mintha minden gyász, mit a rákövetkező évtizedek az országra majd rásza- kitanak, itt gyűlt volna egybe a koporsó körül s megülte volna az emberek szivét, hogy felejtsenek mindent •— pártot, osztályt, hitet — ami eddig elválasztotta őket. “Költő fekszik a ravatalon” —- hangzott fel a koporsó mellől Babits Mihály gyász-szava és a néma tömegek előtt a sorozatos magyar összeomlás katafalkjának víziója, az örök magyar sors rémlett föl.

Vájjon ha ma élne, jut eszünkbe a gyerekes kérdés. Ha ma élne és a nyolcvan éves ember eseményeken, hiteken feliilálló böl-