Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 25 Akkor is így állott . . . Csillagok sugára, Tébolyító fénnyel hullt Pocahontásra, Gondtalanúl, vígan dőlt bele a fénnybe, Nem hitte, hogy szívét darabokra tépje. Óh, szív, ha te kezdesz szerelemben fájni, Lehetsz-é valaha hercegi, királyi? Vagy lefityeg rólad a szerelem rongya? Tarka szegénységbe koldusidat vonva. Nézd meg Pocahontást, egyszerre mivé lett! Kihez erdeje oly kedvesen beszélget, Hallja-e a sírást, hallja-e a hangot? Gyermeki örömmel mit azelőtt hallott? Nyírfákon a szellő muzsikája suttog, Búbánatot oszt meg, árvize ha túlsók, Búgó zokogással fuvoláz a tölgyes, Kisírni magad hogy lombja alá szökhess. Hárfázik a nyárfán a lenge lehellet, Ezüst hasi-táncra dőlnek a levelek, Sátrát fuvalomban himbálja a hársfa, Tó csobogó kedvén gyűrűzik az árnya. Illatozó fény vek tűlevelű húrja Sóhaj futamát a hullámtól tanúlja, Melyet míg kicsipkéz bíborral az alkony, Felzokogó szisszel nyúlik el a parton. Mint mikor a gyermek szendereg az emlőn, Ajkán pici sóhaj szakadoz ki rezgőn, Jaj, istenkém, szól rá kedvesen az anyja, Ilyen a fenyves-bú összefutó hangja. Minden levél tapsol: rád mint öröm hajiunk, Oly kedves az élet, ha itt vagy alattunk, Szerelmesen árad rajtunk el a béke, Szebben mosolyog az ég gyönyörű kékje. De ha szomorúság lepi el a lelked, Akkor a mi lelkünk lelkeddel is szenved, Sugarát a hold is bánatosan hinti, Pilláit a csillag sírva emelinti.
