Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7. szám

26 TESTVÉRISÉG Tele van sírással a virágok szirma, Mintha egész erdő szíve szerint sírna, Gerle, kuvik éjjel, kócsag, daru nappal, ívlind-mind tele vannak zokogó panasszal. Mert Pocahontásnak halovány a hamva, Életöröm nélkül valahová halva, Ha mi, a természet gyermekei nézünk, Búdban mi nekünk is tetemes a részünk. Gyönyörnek, örömnek testvére a bánat, Egymástól e kettő el sohase válhat, Míg amaz uralmát élvezi kevélyen, Emez a sarokban húzódik meg éhen. Lesi az alkalmat, mennyit bír a bátyja, Porondra mikor hull a királyi pálca? Akkor kézbe kapja s kiereszti hangját, Összetörött szíven kezdi meg uralmát. És ebben a harcban, mely várva türelmes, Adófizető szív lesz benne a vesztes, Mert a bánat mindég telhetetlen zsarnok, Ő alatta így is, úgy is meg kell halnod. Hát vegyen a bánat kebelünkön enyhet, Erdők üde árnyán balzsam a lehellet, Mi, fáid, ünőkéd, madaraid várunk, Bánatod bánatunk, álmod a mi álmunk. Hol van a világon oly muzsika, dallam, Mely úgy eped és sír, mint madarak dalban? Csoda suttogását hallod-e a csendnek? Vagy repeső lelkét zengő leveleknek? Nincs máshol ily dalmű, nincs templomi ének, Mit ilyen gyönyörrel fogna fel a lélek, Oly változatos, mély hangszereink húrja, Hogy vágyik a szív rá, soha meg nem únja. Nincs szebb zene, mint a természet zenéje, Melyet a szél hangol ős fák levelére, Vagy mint a tengernek tarajos hulláma, Ha partra csapódik nagy sóhajos árja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom