Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1. szám
18 TESTVÉRISÉG lm a hullám csónakot hány, Benne üdve: Tonawanda! Megragyog a holdvilágnál Tarka tolla s prém kacatja. Most evez át Manitóhoz Az utolsó örök útra, Bekiált a rémes éjbe: “Zúna! hol vagy? édes Zúna!” Mint gigász, ki isten ellen Vív jogáért tűzdoronggal, Cifra nyír-ladikján Zúna Bírókra kél a habokkal. Tölgy lapátja s izma bírja, Hű szerelmét im elérte, De a Zúgó szörnyű sodra Vele rántja le a mélybe. Tonawanda s Zúna árnya A Zúgóból ki-kilebben, Éji órán csókot váltnak Visszacsapzó ködkeretben. Döbbenve és sírva mély csendben a tábor, Ki pisszenni merne, nincsen olyan bátor, Még gyermek is búvá húzódik anyjához, Megnémúlt az ajkuk, csak szívük kiáltoz. Versenyre buzogva most Potomac áll fel, Rászegzi szemét itt valamennyi Rákhel, Hogy ki-ki serdűlő lyány-gyerekét fogja, És kit a nép választ, Zuhatagba dobja. De Pocahontas rá vad haragot zúgat, Átadja szívét egy kifakadó gúnynak, Mely az anya-szívre balzsam-lehet fúvó, Hátamögött hördül bömbölve a Zúgó. “Esztelen sarjai rettenetes Múnak! Kedvét mi, kik esdjük jó Manitó úrnak, Lelkünk viharában álljunk el a harctúl, Mert ezzel őt verjük igazában arcúi.
