Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 19 Ki az anya-szivet ily bánatra bírja, Felséges egében Őt is szomorít ja, Mert Ő örömszerző s ebbe sohse szokhat, Ő nagy hatalommal leveri a Rosszat. Az, kinek e vízben vad haraga bömböl, Minket ki benyelni horkan fel a földből, Ki sötét tettünket kacagja magában: Leverte Manitót bennünk s az atyákban. Ő neki a jóért ne fizessünk rosszal, Le kell itt számolnunk a véres Gonosszal, A mi nekünk bánat ő neki is bánat, Ilyen Atyát meg csak buta népe bánthat. Éppen azért jönnek közénk a fehérek, Hogy megszűnjön köztünk ez átkozott vétek, És ha szavaznátok én reám, mint szépre, Nem mennék értetek áldozati lépre. Nem! és ezt a nem-et itt nyíltan is vallom, Fölteszem én erre hercegnői rangom, És ha én mondom: pissz! ki meri megszegni? De kivűlem sem lesz áldozat itt senki! Nagyszellem honában nagy vadász terület, Abból gonosz lelked ki nem menekülhet, Egyszer ha lepuffant bűneidért téged, Hogy nem a Gonosznak dob étkűl, ne véljed. Én, hercegi rangú, lelkünkre javallom, Ez ünnepi rossz csak a múlté maradjon, Mert szebb idő virrad, s akárki meglássa, Ily bűnökért zúg ránk Nagyszellem csapása.” Szavát Pocahontas amint befejezte, Szép szivárvány ívelt az égen felette, Melynek ott a Zúgón ragyogott a mása, Mint Manitó tetsző, édes mosolygása. Hálálkodva, sírva im köréje gyűlnek Anyák daliái és kacatos szüzek, Enyhült anya-lelkek, martaléki búnak, Mint egy istennőnek, eléje borúinak.
