Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1. szám

TESTVÉRISÉG

17

Asszonyokkal vadvirágok, Siratókkal jön az anyja, Öltöztetik, simogatják: “Tonawanda, Tonawanda!” Szánakoznak tízen, százan, Dísz kacatban, tolu-díszben, Csókolgatják, kisiratják S elbocsátják a nagy vízen.

Zúna bent jár a vadonban,

Tágít a bú dühe mérgén,

Valami nagy fájdalom sír Szíve táján, lelke mélyén.

Gyengül, fárad, búg, föllábad, Sínyli érzelmét a teste,

Fáj, tép, rombol s nem leli hol? Beteg s nem tudja, mi lelte?

Óh, szerelem: nagy érzelem!

Mély, mint a sír, halál-erős, Játszva őröl vas izmokat,

Lebírni őt Zúna se hős.

Bús panaszba tör az ajka, Átadja a rengetegnek,

Bölény, medve, gím, evetke Siralmára felfigyelnek.

Gerle, kuvik félve búvik,

Száll a kócsag, daru krúgat, “Suttog a szél, zörg a levél:

Mért nem lel búd vígasz-útat?” Locskol a víz a berekben,

A követ csobogva zúzza, Szánalommal tova csörren:

“Mért nem jösz utánam Zúna?”

Sír az égre, csillag fényre,

Útját, célját veszve látja, Tántorogva, öntudatlan Kifordúl a vízi pástra.

Hód legottan vízbe pottyan, Nyughelyén bukkan a bak fel, Vadlúd altat, bíbic jajgat: “Tonawandát óh, ne hagyd el!”