Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1. szám
1 TESTVÉRISÉG 3 ni, hogy hivatalos részről nagy örömmel fogadják az amerikai demokrácia atyjának magyar földön felállítandó szobrát. Eltekintve attól, hogy az amerikai magyarságnak akkor még jóformán semmi tekintélye sem volt Magyar- ország felé, aki akarta, kivándorlásra csábitó propagandát is láthatott a szobor tervben. — Akkor még jóformán általános volt a nézet, hogy a kivándorlók “hűtlenek” lettek a hazájukhoz s ha már megállítani nem lehetett őket, még a katonaköteleseket is alig, “hadd hulljon a férgese” kézlegyintéssel sokan elintézettnek látták a problémát. Az pedig merőben vakmerő gondolatnak látszott, hogy ezek a világgá ment nincsetlenek hozzanak “ajándékot” az elhagyott hazának, pláne olyat, ami kiáltó dicsekedés- számba is mehet s amelyből nem annyira az elbujdosott szegénység hazavágyása, mint inkább megelégedettsége tűnik ki, akik még emellett egy másféle politikai rendszer áldásaira is figyelmeztetni akarják az otthon maradottakat. Ez volt a magyarázata annak, hogy a Washington szobor gondolatát Magyarországon vegyes érzelmekkel fogadták. Még a “szabad sajtó” képviselői, a magyar lapok is jórészben nemcsak hűvös tartózkodással fogadták, hanem egyenesen ellenezték a gondolatot. Ma nehéz elhinni, hogy például a mindig függetlenségi lapnak ismert “Pesti Hirlap” állott az ellenzők élén. Kohányi a kialakulás nehéz évtizedeiben épitette fel lapját sikeresen s igy természetes, hogy ellenfelei Amerikában is bőven voltak. Feltehetjük, hogy akik Kohányi elgondolásait elgáncsolni próbálták, nem magában az eszmében találtak kifogásolni valót, hanem a tiszta- kezű, de nehéz természetű Kohányit akarták személy szerint megalázni. Kohányi mögött azonban akkor már nemcsak lapjának sikere állott, hanem a Kossuth szobor megvalósitása is. A Washington szobor eszméjét a régi energiával indította el és valósággal rááldozta életének négy esztendejét. Az amerikai magyarok természetesen szívesen fogadták a gondolatot. Kohányiban egyénileg is megbiztak. A Kossuth szobor sikeres megvalósitása mindenkinek imponált, az a lehetőség pedig, hogy a sokszor lesajnált amerikai magyarok adjanak ilyen ajándékot Magyar- országnak, azonnal sok barátot szerzett az eszmének. Nyilvánvaló volt, hogy azoktól lehetett a legkisebb anyagi áldozatot várni, akik legjobban lelkesedtek a gondolatért, de ez nem volt baj. Ellenkezőleg: emelte az ajándék értékét, ha minél több szegény ember apró hozzájárulásával valósul meg a gondolat. Kohányi ügyes érzékkel először az Egyesült Államok számos nagy emberének véleményét kérte ki a gondolat felől. Biztos volt benne, hogy ezek a vezető emberek örömmel fogják üdvözölni a tervet s maga ez a tény erős alapja lesz a mozgalomnak. így is történt. Grover Cleveland volt elnökkel az élükön sok előkelő személyiség szólalt meg, akik kivétel nélkül csak dicsérettel tudtak szólni az elgondolásról. A gyűjtés a “Szabadság” száz dollárjával 1903 februárjában indult meg. A szoborbizottság vezetősége is megalakult hét taggal, akik a következők voltak: Kohányi Tihamér elnök, Stefurák Dániel alelnök, Kalassay Sándor jegyző, Szepessy L. József bankár, pénztárnok; Hámory V. Gusztáv, Pipi József és Németh András bizottsági tagok. A szobor megajánlási átirat Budapest városához 1905 májusában ment el. A főváros tanácsa május 25-én elfogadta az ajánlatot s nemsokára kijelölte a helyet is, ahol a szobor állani fog: a Városligetben, Vajda Hunyad várával szemben, a tó partján. A gyűjtés és előkészület még egy esztendeig tartott. A végén 8629 dollár gyűlt össze, ami elég volt minden várható kiadásra. Beze- rédi Gyula jónevü szobrászművész kapta a megbízatást a szobor megtervezésére, aki 1905 szeptemberében átjött Amerikába és gyűlésen mutatta be a szobor mintáját. Komoly segítséget nyújtott a szobor eszme népszerűsítéséhez az a körülmény, hogy az interparlamentáris konferenciára átjött magyar képviselők s főképen vezetőjük, Apponyi Albert, magukévá tették az eszmét. Ezután nehezebb lett az ellenzők dolga. Kohányi 1906 júliusában átment Budapestre, hogy a végleges intézkedéseket megtegye. Még mindig voltak akadályok. Meg kellett győznie a magyar kormányt, hogy a szobor ajándékozásának nincsen politikai háttere és nem akar köztársasági propaganda lenni, az ünnepen tehát a kormánynak is képviseltetnie kell magát. A meggyőzés azonban nem ment könnyen. Lehetetlen volt eltakarni, hogy a szobor nemcsak tiszteletadás egy olyan országnak, amely hazát és kenyeret ad a kivándorolt magyaroknak, hanem néma tanítás is, amely valahogy épen a magyar népnek szól. A szobor némán is azt kiáltja világgá, hogy vannak esetek, amikor egy nép ki tudja vívni szabadságát és függetlenségét, még ha forradalom árán is. Tanítja, hogy vannak esetek, amikor az igazságos lázadás sikerrel jár és nem változhatat- lan törvény az, hogy a népek jogos felkelésének mindig vereséggel kell végződni. Tanítja, hogy nemcsak átveheti egy nép a saját sorsa irányítását, hanem a maga uralmát, ha az valóban a népjogokon alapszik, fenn is tudja tartani. Sőt: biztosítani tudja a haladást és jólétet, olyan mértékben, hogy az elöregedett országok boldogulni nem tudó emberei millió számra találnak biztos jövőt a földjén.
