Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-04-01 / 4-5. szám
TESTVÉRISÉG 81 annyira megőszültek . . . Azért pécézzük ki ez ünnepélyes oldalakon a töprengést mint áfiumot, mert ez az a kór, amiből ezt az emigrációt kigyógyitani, tettektől duzzadó, életerős, dinamikus társadalommá óhajtanok formálni; ha úgy tetszik a bujdosásban botorkálásból kivezetni oda, ahol — mint az egykori csodálatos vitéz-szindarabban, “Süt a nap”. Nem mintha szégyen volna a mai kilátástalan sötétségben tépelődésünk. Hiszen valóban dicső elődeink a bujdosásban: a Nagy Fejedelem, sőt Kossuth Lajos is végeredményben a mai politikai menekültek sorsára jutottak. Ők pedig mindketten egy személyben, tehát a torzsalkodás, megoszlás veszélye nélkül képviselvén mindazt, ami nagy és nemes a magyar ember szemében — roppant magasságokat elérő jellemnagyságukkal, vezetésre elhivatottságuk mindent elsöprő varázsával annyira el tudták bűvölni a népek sorsát intéző külföldi közvéleményt, amire mi, egyszerű halandók nem lehetünk képesek. És hátha . . . Hátha mégis! Ha igazán akarjuk, ha tényleg megpróbáljuk!!! Mert ne mondja nekem senki, hogy megannyi képzett, derék magyar ember, ha helyén van a szive, tud nemcsak eszes, hanem okos is lenni. Sőt, mi több, tud a helyesnek megismert irányban dolgozni és áldozni. Kizárólag erről van pedig szó. Rákóczi és Kossuth, ha látszólag nem is tudták életükben elérni céljaikat, azzal a tudattal távozhattak az élők világából, hogy a maximumot teljesítették, amit nemzetük elvárt tőlük. A történelem teljes mértékben igazolta is mindkettőjüket. A mi, késő bujdosó-utódok mentsége viszont nem lehet az, hogy nem akad sem Rákóczi, sem pedig Kossuth közöttünk. Mert hiszen kétséges, hogy ha akadna, elfogadnánk-e, követnénk-e, mint ahogyan már a Fejedelem hadastyánjaiból is alig maradt végül egy rodostói kisuccára való, a Turini Remete pedig szintén úgyszólván egyedül hallgatta a magyar közügyek alakulásának távoli mormolását . . . Nos, nem vagyok méltó, hogy lantos elődöm, Tinódi Sebestyén saruját megoldjam, de ösztönösen vallom és hirdetem, hogy a szabad világban szerteszórt, immár harmadik magyar bujdosó nemzedékre történelmi hivatás vár. Jóllehet ki kérte az Úrtól ezt a keserű kupát, amellyel meglátogatott? Ki lenne közülünk annyira nagyravágyó vagy elvakultan botor, hogy annyi próká- tori géniuszt érezne magában, amivel a gordiuszinál is ravaszabb yaltai csomó kigubancolására vállalkozni merne?? És mindezek ellenére mégis! Hátha a mai falansztervilágban milliónyi kivándorolt avagy más módon koldusbotot ragadó magyar együttesen nyom annyit a latban, mint romantikusabb idők
