Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1. szám
14 TESTVE 11ISÉG Csillárok a süllyedő hajón Tengermoraj Irredenták A hunkirály Csaba királyfi Vándor sirály A Te gyöngyeid Kéziratban pedig a következő müvei várnak kiadásra: A Zsoltárok Omár korsója mellett Uj-perencia hőse Esti séták — és százakra menő Urai vers. “Pocahontas”, ez a lenyűgöző indián rege, amit Amerikai Magyar Református Egyesületünk Szabó László 50 éves költői és 50 éves lelkészi működésének esztendejében a szerző iránt érzett testvéri szeretettel ad ki, tudomásunk szerint eddig az egyetlen amerikai történelmi tárgyú nagyobb elbeszélő költemény, amit magyar költő irt. Méltán sorakozik Szabó többi érdemes alkotásai közé. Különben a mü beszéljen önmagáért. Washington, D. C. 1955 nyarán. Borshy-Kerekes György. ELSŐ ÉNEK ATLANTISZ ÉS MÚ Egy soha nem látott sellőszerű lyányka Jár éjszaka hozzám álom palotámba, Bimbóból kifeslő szép tavaszi kellem, Ott fekszik előttem tündéri lepelben. Üde testét, melyet lómból a szemérem, Üveg ajtón mintegy deli kincset nézem, Muzsikál a bűbáj, mi rajta elömlő, Forma tökély, mint egy ó-görög istennő. Mámoros alvásban pihegnek a mellek, Tornyosodó halmán szamócák hegyeinek, Csók-vágyak a vérét arcába kavarják, Mámor mosoly íve futja körűi ajkát. Mint hegysorok csúcsa tavasz-este hóban, Kettőzi magát a kék erdei tóban, Úgy fogsora gyöngye, melyet nevetésre Körűi ölel ajka rózsa kerítése. Pilláira álom pici lába lépked, Selyme sövényire hunyorog a lélek, Mámorosán reszket, mint rezeda kelyhe, Mézet kutatón ha méh bizsereg benne. Hercegi teremtés, Manitó madonna, Mintha Pigmalion művészete volna, Mozdúlata légi, hangja, szava égi Ki isteni csókok zamatéból lép ki. A halhatatlan szerelemnek Pocahontas a mintaképe, Hű élete azért csapott át Örökkön élő bús regébe. Pocahontas Kelő nap arannyal önti el az ágyban, Gyönyörű testére ráveti az árnyam, Ő szendere tüntén nyújtja kezét: “Látlak, Soha nem hallott út izgalmira várlak.” Gerle-puha kezét fekteti kezembe, Biztat, hogy csalódni nem fogok én benne, Karját kifeszíti, mint hattyú a szárnyat, Hí, csattog és lendűl, hogy utána szálljak. Szeldeli a léget, már pattog a leple, Röpte iramával meg lelkemet lepte, Szép szeme tükrében nagy múltakat látok, Ő kezemet fogja s csoda módra szállók. Országokon által lebegünk és szállunk, Noha nincsen testi, csak szellemi szárnyunk, Mese palotámnak ő aranyos kulcsa. Mély álmodozásom kivételes jussa. Ki vagy te gyönyörű tünemény lyány? — kérdem, Ki madárként szárnyalsz kék levegő égen? Hogy szárnyad a szárnyam és lelked a lelkem? S eltemetett titkod hű dalnoka lettem?
