Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-06-01 / 6. szám
12 TESTVÉBISÉG a kötéseken keresztül is erősen szivárgott. Pali arca egyszerre csak kisimul, ragyogni kezd és szeme mosolyog: — Hallod-e, Pista, harangoznak. A mi kis falunk harangja szól. Hallod-e milyen édes, milyen hivogató. Éppen úgy hangzik most mikor gyalog mentünk haza Patakról és ünnepre harangoztak. Hallod, hallod, már a második haranggal húzzák. Siessünk, Pista, siessünk, még hazaérünk a harmadik harangszóra. Templomba megyünk. Ott megy az apám, mellette az édesanyám, mosolyognak és a zsebkendővel integetnek. Hallod, Pista, giling, galang. Siess, Pista, elkésünk. Most kezdték rá a harmadikat, a három harang egyszerre szól. Pünkösd van otthon. Nézd a lányok virágot visznek és felénk kacagnak. Giling, galang, giling, galang ... ga .. lang. A mosoly reáfagyott egy fiatal magyarhős arcára, ott végtelenül messze a dien-bien-phui erdőben. Pista mintha kápráznék. Üvöltő véres zivatarban, a pokoli muzsikában már ő is hallja az otthoni harangszót. A kedves harangszót, a drága harangszót. Pista is halálos sebesüléssel került ki az erődből. Az első repülővel engedték el a vörösök. Nyilván nem hittek életben maradásában. A világ az erőd hős védőjét és az erőd angyalát megünnepelte s kitüntette. A N. B. C. televiziós riporterének ajkán egy furcsa mondat csúszott ki: Diemphu hős francia katonáit, akik súlyosan sebesültek repülőn elszállitják. Itt van az első súlyos sebesült, ama hősök egyike, akik 55 napig védték Diemphu várát. Itt van egy hős francia idegen légiós, aki azt mondja magáról, hogy ő magyar. Van úgy néha, hogy a bujdosó magyarhoz kósza hangok szállnak. Először rázza a fejét, azt hiszi álmodik, az érzéke, a füle játszik vele. Ismerős harangszó üti meg a fülét. Először azt hiszi, hogy valamelyik közeli templomban harangoznak. Azután észreveszi, hogy körülte minden csendes. Az ismerős harangszót egyre erősebben hallja. Azután reádöbben, hogy ez a kis falujának harangszava. Otthoni harangszó, onnan jön fel a lélek mélyéből, ahová előbb évtizedekkel eltemettük. Csak bong, csak kong az otthoni kis harang és a vándor magyar szeméből kiesik a könny. Kezét a szivére szorítja, mert majd kiugrik, úgy ver és majd megszakad, ugy fáj. Igen, 4-5 évtized távolából, mérhetetlen messze földről kondul a kis harang felénk. Hazahivogat és azt zsongja fülünkbe, hogy a mi hazánk ott van messze kék hegyek alján, csobogó patak partján, selymes rét mellett, ahol zug az erdő, virít a szarkaláb, hullámzik a bu- zatenger, ahol a kis templom őrtáll a falu felett. Néha-néha öreg magyar házastársak közül az egyik azzal ébred: otthoni harangszót hallottam, otthon voltam. A másiknak a szive megremeg, mert a szive azt súgja neki, hogy az otthoni harangszó hazahivogatást jelent. Néha-néha egy dalfoszlány száll felénk. Néha évtizedek óta nem hallott drága szót hallunk, amit már rég elfeledtünk. Néha régi arc lép elénk a múltból, néha egy nyomtatott magyar szó, magyar muzsika, vagy egy magyarszivü pap beszéde lesz az a szellő, ami szivünkre száll, mint virág kehelybe a méh. Megrázza a kely- het és elkezd csilingelni, azután, ami furcsa, fájó, bujdosó magyar szivünk otthoni harangszót hall. Giling-galang. Legyen áldott a szellő, amely az otthoni harangszót elhozza felénk. Legyen áldott az eszköz, ami a szivünk Atlantiszába süllyesztett kedves harangot újra meg- konditja bennünk. Hadd zengjen, csengjen, bongjon és kongjon bennünk az otthoni harangszó. Se boldog, se boldogtalan helyen ne engedje feledni, hogy mi egy árva nép fiai és egy ezerszer megszenvedett Magyarországnak vagyunk gyermekei, akiket egy boldog ünnepre hazavár a régi, kedves kis falu temploma. DUALIZMUS — Részlet a szerző “Egy hijján húsz” című könyvéből — Németország általános képét olyan bonyolultnak találtam, hogy érzem: helyes, ha mindjárt a kiindulásnál kissé igyekszem összezavarni az olvasót, — mert máskülönben nemigen tudja majd követni érveimet. Hitler polgárosítás, — vagy mint nyugaton mondják: naturalizálás — utján nyerte el a német állam- polgárságot. Hitler naturalizálása a történelem egyik legnagyobb baklövése volt. Soha még naturalizált állampolgár ennyi bajt nem okozott uj hazájának. Igaz viszont, hogy Hitler polgárosítása némileg szokatlan utakat követett. Rendes körülmények között az uj alattvaló szokott hűséget esküdni uj hazájának; Hitler esetében a haza esküdött hűséget az uj alattvalónak. Ez alapvető tévedés volt. Az angolok fel tudták volna világositani a németeket arról, hogy 1.) sohasem érdemes eltérni a hagyományoktól és 2.) sohasem helyes a külföldiekben bízni. Hitler zseni volt — ördögi zseni, de zseni volt ■— és sikerült elérnie majdnem minden kitűzött céljának pontosan az ellenkezőjét. Németországot naggyá akarta tenni: de kicsivé tette; az összes németeket, — a külföldön élőket is — egységesíteni akarta: még a Németországban élőket is megosztotta; gyarmatokat akart Németország számára: viszont magából csinált — legalább is egyidőre — gyarmatot; amatőr épitész volt, aki egy uj és szép Németországot akart felépíteni, de ehelyett a régi Németországot is romokba döntötte; el akarta pusztítani a bolsevizmust és el akarta foglalni Moszkvát: ezzel szemben elpusztította a nácizmust és behozta az oroszokat Berlinbe és még tovább, nyugatra; meg akarta tisztítani a német fajt, de ma sehol a világon nincsen fehér anyáknak annyi fekete kisbabája, mint épen Németországban; németeket uralkodó fajtává akarta előléptetni és el akarta pusztítani a
