Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-04-01 / 4. szám
8 TESTVÉRISÉG A NAGY OK. Az ég kedvenc tündére: írisz Sajnálta a szenvedő népet, Fölsírt az Isten trónja mellett, Valahányszor a földre nézett. Mi bánt? — kérdezte a Hatalmas — Miért ömlik bús könnyed árja? Itt, hol a bánat ismeretlen S üdvét mindenki megtalálja. Uram! — felelt a síró tündér — A földi szenvedést nem értem, Miért marja egymást az ember? Miért gázol testvéri vérben? Szólott az Ur: Szállj le a földre, Kutasd okát a szenvedésnek, Ha megtaláltad, könnyeidből Virít ki üdv, öröm, dal, ének. Ösvényül a kedves leánynak Kettős szivárvány — hidat épít, Egyiken le, másikon vissza, Színtengere világot szépít. írisz hosszan járja a földet, De az okot csak nem találja, Visszafelé szomorún ballag, Nagyot fájdúl lelke hiánya. Amint rálép a vissza-útra Ott, hol a szín hívón patakzik, Egy túlzsúfolt templomra bukkan, Melyből siralmas ének hangzik. Belép, az ének épen elhal, Kezet kulcsol a nép imára, Alázattal zokogja bűnét, S az ég irgalmát esdi, várja. írisz most az ajkakhoz járúl, Hogy a suttogó szót megértse, Mind ugyanaz: “Megváltó Mester! Imádat becsültem kevésre.” Ez hát az ok: nem imádkozunk, Vagy keveset, vagy éppen semmit, Ez boldogtalan életünkön S emberségünkön ront, kevesbít. Elfeledték, hogy az imádság Az ég Istenének a nyelve, S akik szüntelen imádkoznak, Számithatnak csak kegyelemre. így szállt vissza írisz az Úrhoz, Jelentése Istennek tetszett, Szólt: Fiamban hiában adtam Imát és megváltó Kerasztet. Szabó László. ISTEN HARANGJA. Irta: Szabóné Lévay Margit Európa egyik hegyláncának völgyében függ egy nevezetes harang. Nincs kötél rá erősítve és még soha emberi kéz meg nem szólaltatta. Két harangláb tartja fenn. És csak akkor kezd hangot adva himbálódzni, amikor vihart jelző szellő támad és száguld keresztűl-kasúl a hegyek között. Illy énkor megszólal és zengő hangjának változatos színét dörögve visszhangozzák a hegyek; figyelmeztetésül a völgyben lakóknak, hogy égiháború van kitörőben. Ilyen magában függő harang az emberi szív is. Himbálódzik . . . Dobog csendesen, zaj talárnál. Alig veszünk róla tudomást a mindennapi élet robotjában. Sőt örömeinkben sem vesszük észre, hogy az ő csengő-zengő hangja repdes örömünkben s hogy vígságunkat minden esetben ő húrolja. De egyszerre csak vihar támad az életünkben, váratlanúl ránk tör a Sors csapása és megdöbbenünk, mert hangosan ver bennünk a harang, Isten harangja: a szívünk. Olyan erősen dobog, hogy összeroskadnánk alatta, ha meg nem ragadnánk gyorsan életünk áldott kötelét: a hitet. Ez a bennünket Istennel összekötő, imádságainkból fonódott kötél tartja meg a hitben élőket; és ennek a kötélnek hiányában vesznek el életük viharaiban a hitetlenek. Nem imádkoztak s nem imádkoznak soha, mert nem hisznek az imádkozás mindenek felett győzedelmeskedő erejében, tehát nem fonódhatott számukra életüket megmentő hit-kötél. Mennél gyakrabban imádkozik a hívő lélek, annál erősebb e szent kötél. Ki? vagy mi szólaltatja meg a völgy felett egyedül álló harangot? A völgy falvaiban lakók Istennek tudják be a harang egy-egy vihart jelző megszólalását. Viszont az írás ezt mondja: az Úr nem vala a hegyeket megszaggató erős szélben; nem vala a földindúlásban sem. Vagyis az Ür nincs semmiben, ami pusztít, ami rombol. De igenis benne van a lélek sóhajában, egy halk, szelíd hangban, a hit hangjában: az imádkozásban. A völgy harangját megszólaltató szélben sincs benne az Úr. De benne zúg figyelmeztetése (folytatás a 9.-ik oldalon)
