Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1955-12-01 / 12. szám

8 TESTVÉRISÉG mostoha időjárás rajta hagyta — érezhetőn is — nyomait. Ha hosszan tartana a vihar, ki- döntené a fát is, de előre tör a Nap, átsüti a haragos felhőket és szétárasztja sugarait a resz­kető lombokon . . . Visszaszállni az emlékezés szárnyain a múlt­ba .. . Elmerengni életünk eseményein . . . Mennyi eltévesztett ut! Örvénybe sodró játszi­hullámok! Lejtőre vezető ösvény, aminek ve­szedelmet rejtő mélységére csak akkor bukka­nunk, mikor a lejtő szélére érünk. Mennyi el­pazarolt energia, mig visszavergődünk ismét életünk főutjára. Mert a Sors olyan, mint a Halál: senki se kerülheti el. Az élet két Her- culese. Velük szemben csökken az emberi erő. Ha makacskodunk is, ha küzdünk is ellenük, nekünk kell előttük meghajtani, mint rabszol­gáknak uruk előtt. Elmélázok . . . milyen is az ember! Minő messzire elnyúl egy kis sárgaságért: azt hiszi arany! S mikor kezében van látja, hogy szines szappankő, minden nyomás áthatja, formát üt­het bele egy utszéli kaviccsal. Néha a ködtől, néha a csillogástól elvakulunk . . . Boldog, aki nem veszíti el magát; aki a Sors dobálásába megedződik és nem málik szét. Vannak szeren­csés emberek, akik gyorsan észre térnek egypár ide-oda dobálás után és visszaütnek, megmutat­ják, hogy legények a talpon és kiharcolják a Sorstól, amit akarnak; egyik kitartó küzdelem­mel, másik játszva, könnyed színészi kezekkel. Jó annak, aki élete elején megérzi: milyen gaz­dagon van megáldva az Úrtól és Vele jár, hogy el ne kaphassa a Sors forgó szele. Mert Isten adományában minden előttünk van, de sokmindent akkor veszünk észre, ami­kor már megfordult és tovamegy tőlünk. Mennyi élet-drágasággal vagyunk körül véve ifjú korunk­ban és mégse látjuk, csak később — jó, ha nem későn. Mint a vásárban forgolódó ifjú, akit körülvettek, megrohantak a szeleburdi pajtások és csak otthon veszi észre, mi mindennel tér­hetett volna haza! Mennyi szines drágaság volt előtte, venni is akart ezt is, azt is, és mégis, valahogy, érték nélkül, semmiségekkel jött haza az értékekkel megrakott vásárról. Milyen szépen, gondosan kiöltözve mentem én is a — vásárra. Reményekkel eltelve . . . Mennyi minden előttem volt, szép és drága, amit észre vettem, hát még amik mindezek mögé voltak elrejtve, mint még értékesebbek, hogy keressem, kutassam az értelmemmel, de mert a pajtások szeleburdiságát figyeltem inkább, felkapott a Sors szele és kifigurázott. De mégis sértetlenül tett le a Hit árnyékába, mintegy jelezve: jobb voltál, mint akiket végzetesen ma­gammal sodrok, csak nem elég erős. Hajladoz­tál, inogtál, ezért büntettelek meg: felkaptalak labdának. S ahogy a labda gumija elveszíti ruganyosságát és a gyerek nem leli örömét többé benne, úgy felettem is elszállt az idő ... A játéknak vége! — szólt a Sors. S a Hit árnyé­kában magamhoz jőve, észbe kapva, láttam: A nyárnak vége! Mit lehetne még kezdeni? Lehet-e egyál­talán kezdeni, ha a nyárnak vége?! Mert az emlékek köde, ha nem vigyázunk, úgy befed­het, hogy mint gyermekek öregszünk meg. De a hitben megacélosodva, az Ige gyémánt hegyű ércvésői munkához láttak szivemben s mint Nap, minden reggel felviláglik rajtam, érlel és ter­mékenyít ... De nem azért, hogy csupán ma­gam merüljek el csodatevő világosságában, ér­lelő fényében, hanem hogy megosszam feleba­rátaimmal minden napnak a maga gyümölcsét. Megosztom. Magamnak csak a megosztás öröme marad. Mért jön tél a nyárra? — sóhajtottam az emlékezés kandallója mellé ülve. S az emléke­zés parazsán fel-fellobbanó emlék-hasábok ki- sebb-nagyobb lángnyelvecskéi igy duruzsoltak: Keresztül látsz-e nyárban az erdőn? Nem. Kutatod-e, hogy a keskeny erdei ösvény, túl az erdő sűrűjén, hová vezet? Nem. Csak a virágokat szeded játszi kedvvel és a dalos ma­darakkal versenyezel. Miglen észre veszed, hogy lehullnak a vigság tapsoló levelei és gyönyö­reinkben beáll a hervadás. Mint ahogy télben keresztül látunk a lombját vesztett erdőn, sőt a nyárban rejtélyes, félelmetesnek tetsző sötét árnyékokon is, úgy látunk át szivünk bánatá­ban az élet titokzatos mélységén és magasságán. És mégis a bánat az élet elégedetlensége! De a hitnek ama keskeny útja is, ami az elégedet­lenség könnyein át vezet és visz a hervadha­tatlan szépségek, a tiszta örömök országába, az örökboldogság életébe. A lángnyelvecskék kialudtak. Emlékeim el­szunnyadtak az emlékezés parazsán . . . Várnak egy újabb fellobbanásra . . . De azért, mikor “el-elnézem a sárguló, a hervadó fákat, amint némán, szomorúan egymás mellett állnak”, mégis csak eldudolgatom Fráter Loránd hason- érzésből fakadó szép dalát, “Nekik is az fájhat, ami engem sírni késztet Jaj Istenem! mért is olyan rövid ez az élet! Mért is hervad el a virág, mért jön tél a nyárra? Mért nem élünk, ha már élünk, örök napsugárba’? Mért múlik el a tűz, ami édes csókra késztet. .. s a szerelem! mikor úgyis oly rövid az élet!” Hogy dacolnék az Örökhatalommal?! Nem! Csak elmerengek az elmúláson . . . Megnyugodva. Hiszen az öröknapsugár hazái­ban is elhervad a virág és elmúlik a tűz a — szivekben. Egyedül a lélek virágai hervadhatatlanok. S egyedül a lélek, ez isteni szikra tüze nem múlik el soha.

Next

/
Oldalképek
Tartalom