Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 7 BOROZÓ BÁTORODÓ szivem összeölelkezett a didergő Ősszel s olyan kedvem támadt, hogy borongó torral, borral alig győztem. Vén hegyen komáztunk, vígan dalolásztunk a pirongó napban s azt a forgót, zörgőt, soha sem jártuk még szebben, szilaj abban. S deres asztalunkra lehullott egy csillag estéli lámpásnak. Hej, . . . hogy az a csillag az én csillagom volt, de megtudtam másnap! Ahogy virradóra ellobbantottam a pislákoló mécset, úgy elhült a szivem, hogy most . . . azt se tudom, halok-e vagy élek. Tarnócy Árpád. NINCS VÁSÁR SZÉKELY KÉP Irta: agyagfalvi Hegyi Zoltán Bögözi Bence megint a kancsó fenekére nézett. Ott pedig meg látta a saját maga tükörképét, gyűrött, izzadt arcát, kócos haját, ráncos ábrázatját. Pedig fiatal volt még, harmincat se járta mégis a Mikulás jutott eszébe a képről. Megrökönyödött tőle, mint gyermekkorában, mikor a tanító ur Mikulásnak öltözött. Mikor aztán az utolsó csepp küküllői bor is legurgyant a torkán, megrázta a fejét, mint a részegek szokták, ha már undorodnak a további ivástól: — Nem iszok többet — kiálltotta panaszosan magának, mert egyedül volt árva legényszobájában. Szeme vérben forgott. Éktelen düh fogta el s falhozvágta a boroskancsót, hogy ezer szilánkra szikrázott széjjel. Aztán bősz dühében odaugrott az osztováta mellé, hol kis hordó borocskája sumalygott. Fölkapta. Kivitte az udvarra, kivette a dugóját, aztán legurította a hegyről . . . Utánnanézett . . . Lötypölt, csurgóit a drága lé a pergő, bukdácsoló hordóból, mig csak el nem tűnt a bozótban . . . Bence lihegett. Izzadt, vörös képét csak a gyengén szemetelő őszi eső hütögette. Szemben a hegy magasabb csúcsát lapos, fehér, gyűrűszerű köd ölelgette. Pipált a Hargita . . . Elkomolyodott, kótyagos tekintette azután a hegyoldalban legelésző juhaira terelődött. Rágcsálták a nyomorúságos aszott kórót, a levagdosott fenyőgalyakat. Kevés széna volt az idén. Vágni kellene valahol. Harminckét juha volt, sajátja. Egyebe se más, legfeljebb a kis kunyhója. Kalákában épült az is; jó szomszédok verejtéke rajta. Két kis szoba, meg tornác. Az egyikben lakott, a másikban pár régi szerszám: gyalu, kopott reszelő, rozsdás kalapács, birkanyiró olló. A sarokban meg mosott gyapjú, dohos szagu. Nincs, aki megórsózza. Nincs asszony a háznál. Pedig köllene. Lakószobájából füstös fenyőillat csapott arcába. Mert fenyővel tüzelt, de füstöl erősen, nem kormozta ki a kemencét. Éhséget érzett. Puliszkát főz tehát. Ahajt a cserépedény, de piszkos. A tegnapi puliszka maradványait bizony senki se mosta ki belőle. Nincs asszony a háznál. Köllene pedig. Mátisfalvi Judit jutott eszébe . . . Régen ösmeri, bálban is táncoltatta sokat. A faluban meg már mátkaságról susognak. Tegnap is tréfálkoztak legénypajtásai a Szövetkezetben, mikor az olcsó fenyővizet kóstolgatták: — Te Bence, Te! Mátisfalvi Judit se menne hozzád, merthogy messze lakói a hegyen. — Nem é? Dejszen elmenek holnap érte s meglássátok lakzi lesz igencsak. Bence kezdett kijózanodni s nekilátott a puliszkástál elmosásának. Gondolkozott . . . Asszonyt köllene hozni. Mátisfalvi Juditot. Elhozza, hát, hiszen várja. A faluban is tudják. Elhozza máma, azt ígérte tegnap a Szövetkezetben. Tehát mindenki tudja már a mai nap fontosságát . . . Pedig nem mondta tegnap nagyon komolyan. Jobb igy egyedül. Nincs perpatvar senkivel. Mert egyszer már el akarta hozni Juditot. De amikor a kapu elé ért azon a kora vasárnap délelőttön, Mátisfalvi Áron ugyancsak per- patvarkodott az asszonyával. Na fene házasélet, gondolkozott Bence, innét se viszek asszonyt. S nem is vett. De azóta egy év eltelt és Mátisfalvi Áron kint fekszik azóta a temetőben. Elmúlt a perpatvar. Juditot meg majd csak megregulázza magának. A hegy tövében megkondult a vasárnapi harangszó. Bence öltözködött. Felvette a hófehér harisnyát, a fekete rojtosat. Meg az ezüstgombos mellényt. Inge is patyolatos volt. Ő
