Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-10-01 / 10. szám
8 TESTVE UISÉG mosta ki, mert nincs asszony a háznál. Pedig köllene . . . Fejébe nyomta kucsmáját s elindult a vasárnapi ünneplőben. Vasárnapiasan. Előbb templomba megy, gondolta. Mikor a hegyen lefelé ment, már csak a köd szemetelt. Hideg, fényes harmat rakódott a lehullott avarra, a sárga, barna meg vörös levelek némánpuhán tűrték csizmája nyomát. Egy vackorfa alatt megállott. Tele volt az alja vadkörtével. Ki férges, ki sárga, a legtöbb barna, lucskos, rumosizü. Éhes volt. Összeszedett egy maréknyit, úgy eszegette menetközben. — Erősre fordult az üdő — elmélkedett magában, mert a Hargita felöl hideg esőt csapott arcába a szél. — Már az Isten is csapkod engem, senki sem simogat. Dehát nincs asszony, kellene, erősen kellene. Leért a faluba s itt előbujt a nap is. Gyenge, sápadt, késő őszi sugaru, de azért viditó mégis. Özvegy Mátisfalviné háza erősen közeledett . . . Bence megzavarodott. Vásárra megy most, asszonyt vásárol, mert ezt Ígérte tegnap a Szövetkezetben. Biztosan tudja már az egész falu, hogy ma elviszi Juditot . . . Bizonyos, hogy most őt nézi mindenki a templomból ki jövet, meg az ablakok rejtekében. Tudják, hogy ezért öltözött ma ünneplőbe. Megzavarták e gondolatok Bögözi Bencét. De azután megnyugodott, mert ma vasárnap van s más is jár ünneplőben. Ment hát tovább. Néhány méter volt már csak Juditék házáig, de azért ment. Érezte pedig, hogy minden házból őt nézik, mert tudják, hová megy s miért . . . Jutkáért . . . Teljesen józan volt már és egyre csökkent a bátorsága. De már nem léphet vissza, mert az egész falu szeme rajta vagyon. A templom harangja is ezt kongja a világ tudatába. A ház előtt megtorpant újra. A nap elbújt megint. Köd fényesitette a cserép tetőt . . . Bé köllene menni Juditért . . . Csakhogy nem mer, mert nagyon nézik, nagyon várják. El köllene menni előbb a Szövetkezetbe, két féldeci fenyővizre, min járt lenne bátorsága . . . Elindul . . . — Nem iszok — és megáll újra, a mohás zöldes kapuban. Széjjelnéz a nyitott udvaron. Ahajt szénakazal, lehet két mázsa. Tehenük is van, meg egy borjú. A hegyeken meg máj csak ötven juh. Ótt is van szénájuk, látta. Rendben gondoskodik az állatairól özvegy Mátisfalviné. Bizonyosan a lányáról is. Bé köllene menni . . . Hiszen várják, igen várják már . . . És nem megy. — Fél a harangszótól, fél az ablakoktól. — Fenyőviz kellene . . . — Nem iszok — és ökle belevág a ködös hidegbe. Az istállóból tehén bőg fel. Hangjára felkukorékol a kövér kakas, gágog a liba, felugat a komondor és elröffen a disznó is. Kövér hizó. Kint csatakol az udvaron, beleröföget a gémes- kút körüli sárba. Szép egy jószág. Meg kellene venni özvegy Mátisfalvinétól, talán eladja. Lenne minjárt disznótor Karácsonyra. Lenne fokhagymás paprikás szalonna, borsos kolbász, cupogós. Megveszi hát, vájjon eladó-é? És belép az udvarra. Nem látja, nem érzi már a szomszéd ablakok kiváncsi tekintetét, nem tudja már, hogy várják . . . — Egészséget kívánok. — És beköszön illendően. Nem hallja már a komondor ugatását, attól se félne, ha széttépné. Perc múlva megterül az özvegy vendégasztala: kissé sósizü vasárnapi mákoskalács, szőke küküllői bor a kancsóban. Kedveskedő szavak: — Egészséggel fogyassza, nyúljon hozzá Bence .. . — És özvegy Mátisfalviné arca egyre ünnepélyesebbé válik. — Jó kalács ... — nyelegette Bence. —• Jutka sütte-é? — Az. Használja a bort is. — Nem iszok. Csend, halálos csend lett most. Válasznélküli. Judit az előszobában hallgatózott. Özvegy Mátisfalviné a harangzúgást hallotta, mely most talán Juditot kongatja el tőle. — Bence meg a gémeskutnál röfögő gyesznót hallgatta . . . Fokhagymás, paprikás szalonna, borsos kolbász, cupogós . . . Megveszi . . . — Eladó-é? — és képzelete a röfögő disznón járt, meg a cupogós kolbászon. — Attól függ, ki kéri . . . szerénykedett Mátisfalviné és képzelete egyetlen Judit lányánál időzött, ki az előszobában hallgatózott . . . — Megvenném .... — bizonytalankodott Bence, mert gondolta, tapintatosabb dolog, ha nem ront mindjárt ajtóstól a házba s előbb vásárt kötnek a gyesznóval. — Eladnám . . . szerénykedett Mátisfalviné — ha jó vevője akadna . . . — Szereti-é a törökbuzát, krumplit? Van-e jó étvágya? — Hogyne enne. Megeszik a lelkem mindent, még a répát is, ha nincs más. Úgy neveltem én ám — bizonykodott özvegy Mátisfalviné, bár kissé csodálkozott a kérdésen. — Bence meg jónak látta, hogy a saját véleményét is elösmerteti: — Szépecske combjasonkája van neki . . . Özvegy Mátisfalviné nem jutott szóhoz. Merthát ki látott ilyen leánykérést? Tán bé van rúgva ez a Bence. Bizonyosan. Csak hallgatott hát, mint a fejbekólantott nyúl.
