Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-01 / 8. szám
6 TESTVÉRISÉG Bámul élettársára a gazda . . . Soha nem hallotta még ilyen szépen beszélni a feleségét. De más útat is meg kellett még tenni a Sárospatakra vezető út előtt. Putnoki István, az egyszerű falusi tanító nem érezte személyét elég nyomatékosnak arra, hogy ajánló levele lehessen talált kiesének. Viszi hát Lacit Miskolcra Kun Bertalan Püspök úrhoz, hogy felkérje a Laci gyerek pártfogójáúl. Bátran, de elfogúltan is lépnek be a Püspök úr irodájába, különösen a Laci elfogultsága látható, hiszen nem nézett ő még szembe soha ilyen Nagyúrral! De csak addig tart az elfogultság, míg szembe nem kerülnek a Püspök úrral, mert Kun Bertalan főpásztori szeretettel, szivélyesen fogadja látogatóit és érdeklődéssel hallgatja Putnoki tanítómestert, amint a Laci okosságát, értelmét ecseteli . . . — Még a hangja is gyönyörű! A templomban is ő vezeti az éneket. Mindez alatt a főpásztor Lacit figyeli. Az arcán és szemein futkározó zavart és örömet, a várakozást és reményt . . . S Kun Bertalan atyai szeretettel vonzza közelebb magához a “kincset”. Végig simít zavarban égő arcán s a derűit magas homlokon át a fején nyugszik meg a keze. — El tudnád-e nékem énekelni a 137-ik Dicséretet? — kérdi bátorító melegséggel. — El — feleli záporozó boldogságban Laci. És minden köszörülés nélkül rázendít: “Mennybéli felséges Isten . . .” Meglepődve hallgatja a Püspök úr a magasan szárnyaló tiszta-szép, csengő szoprán-tenort és nézi a Dicséret szépségében sugárzó gyermekifjút . . . Arcán a zavar pirosságát a boldogság pírja váltja fel s hangjában reménysége, jövő örömei üdén csengve zengnek és betöltik a püspöki rezidenciát . . . S mint gyermek-szíve könyörgését fejezi be: “Mi Atyánk! tiszteletünket vedd bé, halld meg kérésünket.” — Ősszel, mikor megnyílik majd az iskola. Sárospatakon leszek. Keress fel és emlékeztess magadra — mondja a viszontlátást biztosítva a Püspök úr. De nem kellett emlékeztetni Kun Bertalan Püspök urat, mikor ősszel, galambszürke színű új öltönyében — “mert addig kértem édesapámat, mig megvette” — beköszöntött Szabó Laci a Püspök sárospataki irodájába. — “Mennybéli felséges Isten!” — fogadta mosolyogva, mosolyt derítve a Laci arcára is, és — Szabó Laci a sárospataki főiskola diákja lett. Mindig az elsők között. Szüleinek csak az első év tandíját kellett kiverítékezniök, mert a jeles bizonyítványok évről-évre biztosították az ösztöndíjat tizenkét éven keresztül. Hangjából kiénekelte a kis-diák a szopránt s mire a főiskola kórusának szólistája lett, élvezetes világos szép tenorjával aratta sikereit nemcsak a főiskolai és templomi ünnepélyeken, temetéseken, de vendégszerepléseik alkalmával is. Egyik márciusi “Szabadság” ünnepen olyan hatással szavalta az akadémia és gimnáziumi vegyeskar élén, zenekari kísérettel az egyik melodrámát, hogy még a zenekart vezénylő Bathó János zenetanár is szinte átszelleműlten suttogta feléje: Kitűnő! Ki-tü-nő! Sőt, mikor 1931 őszén a főiskola 400 éves jubileumi ünnepélyén, a főiskola meghívására, személyesen szavalta el első díjat nyert Ódá-ját, jelenlévő kortársai közül nem egy köszöntötte: “Csendülj fel magyar dal! Magyar szív zokogj fel!” az említett melodráma kezdő soraival. Vissza emlékezve évtizedek távlatán át remek szavalatára. Sikereivel megkettőzte a főiskola kórusainak sikereit “Szabó Laci, a főiskola tenoristája”. Hasonló sikerei voltak, mint “az osztály poétájáénak. Bár hetedik gimnazista volt, mikor költeményei “hivatalos” elismerést kaptak az “Ifjúsági Közlönyében és a “Sárospataki Lapokéban, de már első gimnazista korától írta gúnyoros verseit mindenkiről és mindenről, aki és ami ízlése ellenére volt, és lírai költeményeit, amikben lelke ízlését és szíve álmait ragyogtatta közszemlére. De nemcsak poétája volt minden osztályának, hanem szavaló művésze is. “Árpád síri álma”, “A Welsi bárdok” és “A gyilkos harang”, hogy csak e párat említsem, hatásos elszavalásával mindig Szabó Laci volt az ünnepélyek kiemelkedő fénypontja. Másodéves theológus volt, mikor a negyedéves theológusokkal együtt próba prédikációra hívta ki Novák Lajos, a gyakorlati theológia tanára, az Ország akkori egyik leghíresebb szó>- noka. Karba tett kezekkel, teljes figyelemmé válva hallgatta egyiket a másik után, míg Szabó Lászlót szólította ki. Figyelme meglepődéssel párosúlt amint hallgatta, figyelte a másodéves theológust, a negyedévesek bámulata, ámulata között . . . “Hm! Ön már szónokol! S az imádkozása mintaszerű!” — mondotta a prédikációi szertartást befejező Szabó Lászlónak. És ami még addig sohse történt meg, a negyedéves theológusok közül a másodéves theológust: Szabó Lászlót jelölte ki Novák Lajos tanárúr a vasárnapi istentisztelet tartására a Templomban. Nagy feltűnést keltett ez a kitüntetés kis és nagy diákok között és elismerést a tanárikar részéről. S minderre a sorozatos sikerre, kitüntetésekre, melyeket énekszólóival, szavalataival, verseivel, ódáival nyert az évek folyamán, mint koronát helyezte Alma Matere, amikor 1948 augusztus 12-én, Dr. Urbán Barna főiskolai közigazgató arról értesítette, hogy “főiskolánk tb. főiskola lelkészévé megválasztását bizonyító oklevelünket útnak indítjuk nb. címére . . .” A főiskola tb. főiskola lelkészének lenni (amely kitüntetés szintén az első a főiskola 400 éves
