Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-01 / 8. szám
TESTVÉBISÉG 7 történetében), minden más kitüntetésnél nagyobb, mert Krisztus igéinek, örök igazságainak hirdetője lenni a legmagasabb rang. És mert Teremtőjének választottja volt ő, kettős elhívatásra teremtetett: Papnak és Költőnek. S e két magasztos elhívatásban az Igazság hirdetőjének. És megállt mindkét elhívatásban rendületlenül. Igazságban szolgálta az Igét s igazságban hirdette költeményeiben az örök Szépet. Az Ige ihlette költeményeit s költészete szépítette igehirdetéseit. Nem rovására, de nemesbítésére egymás gazdagságának. Ékesebbé tették a pálmaágakat a babérlevelek s mintegy koszorúvá fonódva egyesültek, két országra szóló hírnévvel, az örökszép, az örökjó, az örökigazság: Mesterének dicsőítésére. Nem kivételes csoda ez, mint ahogy nem is az egyetlen. Mert nem egy lantos-szolgája volt már az Úrnak, akik babérkoszorús pálmaággal futották meg kijelölt élet-útjukat. De talán Szabó László az egyetlen, akinek megtérni nem akaró ellenségei mindig gondoskodtak arról, hogy soha ki ne pusztuljanak a tövisek élete útjáról. De a kristályforrás megmaradt Folyóban is kristálynak. Lankadatlan energiával irtotta útjából a töviseket. Szóval, tollal: Igehirdetésekben és költeményekben. De tudjuk virágos, veteményes kertünkről, hogy bár időről-időre ki-kihúzgáljuk a dudvát, és még se tudjuk kiirtani. Huszonhat éve szemlélem ezt a tövis irtást. Eleinte lázadoztam miattuk. Évek múltak el míg a maga valójában megláttam Szabó Lászlót és megértettem, hogy lelki értékének tudatában nem nézett feléje se a gazdagságnak, a pompázó jólétnek és nem küzdött a megszerzésükért. Az Igazság szolgálata “abba a világba ragadta lelkét, hol nincs rang, csak szépség; nincs hatalom, csak igazság; nincs vagyon, csak érték”. Józanítéletű szemében ezek voltak és ma is ezek az igazán becses értékek. Már ifjú korában tudatában volt lelke értékének. Feladott leckéit sohse szóról-szóra magolta be, hanem kimerítve belőlük a tartalmat, saját gondolataiba öltöztetve mondotta fel tanárai előtt. Igaz, nem minden tanár volt híve az ilyen lecke-tudásnak. Voltak, akik szigorúan ragaszkodtak a szóról-szóra való bemagoláshoz. Ezek közé tartozott Kovácsy Sándor a magyar irodalom tanára is. Mondja Szabó Laci a maga gondolataiba foglalt lecke tartalmát. A tanárúr hallgatja egy darabig, aztán megszakítja: “így volna, de nem így van. Tudnánk, de még se tudjuk.” “Tudom én! — mondja önérzetesen Laci — csak nem fújni.” “Hm! A kürtöt szokták fújni” — vág vissza cérnaszál hangján Kovácsy tanárúr, és ezentúl nem adott jelest soha Szabó Lászlónak. Ma sem tud “fújni” se kürtöt, se trombitát. Hétközben olvasgatja a legjobb egyházi szónokok műveit és a világirodalom remekeit s megtermékenyülve, újáfrissülve áll az Úr színe elé, mindig a maga lelke köntösében: elméletben felépített prédikációival. Mig teljesen fel nem ismertem becses képességének értékét, el-elfogott a jobb sors utáni vágy. Ma tisztelettel, bámulattal hajlok meg előtte és igyekeztem megszerezni magam is a rendkívül becses képességet: szegénységben elégedetten élni, melyben Krisztus igéje tündöklik és tündöklött már a pogány, görög Dionysios Longinos bölcseségében is. “Nem a földi kincsekben van az embernek az ő élete!” És állok az Örök Tenger felé hömpölygő tiszta vizű Folyó mellett, kinek elindúlása is oly csodálatosan isteni volt! Két egyszerű, nemes szívből fakadt, kristályban csörgedező parányi forrás! És két országban ismert és ünnepelt Folyó lett belőle. Kettős medréből örökbecsű kincseket hozott felszínre: Csillárokat. Irredentákat. Hömpölygő hulláimból Tenger Morajt varázsolt és Vándor Sirályt hívott elő, és Gyöngyöket halászott. Babérkoszorút nyert “A Hun Királyinak s a megcsodált, deli “Csaba Királyfidnak. Életre keltette lelke tündérét: a csodaszép Pocahontas-t. Mellette csillog Dávid király százötven zsoltára, klasszikus magyar szépségbe, honszeretetbe átköltve. Omár Korsója. De a Szerájok hőse nincs hatással többé a költőre. Búzavirág kicserélte Omár korsóját az Úr Poharával s a benne pezsgő bort az Élet italával. Ezrei csillognak a verseknek, várva hogy egy-egykötetbe kötve felszínre kerüljenek. Erre vár az “Esti Séták” és “Operencia Hőse” is, hogy elmondhassa majd a költő élete történetét. Rég volt, mikor ezerkilencszázöt, június havában, Szabó Lászlót Krisztus szolgájának felszentelték; mikor mint református lelkipásztor, kezében diplomája, nevén első díjakat nyert kitüntetéseivel, kilépett az ősiskola főkapuján, be a pásztorális életbe, melynek homlokzatán egy különös felírás: Harc! volt. De amit az ifjú lelkipásztor akkor, sugárzó örömeiben, nem vett észre. Csak évek múltán, mikor gyönyörökön, örömökön, vígságon és csalódásokon át meglátta, lázadozás helyett magát-megadva lépett előre és haladt tovább az Igazság szolgálatában. Legyen Isten áldása életén, amivel ötven éven át csak a rang nélküli szépet, a hatalom nélküli igazságot s a vagyon nélküli értéket hirdette és példaadón élte. Édesanyja is ezzel a hálával hunyta örökálomra szemeit: “Hálát adok neked, Uram! hogy gyermekeim közül egyet Istennek nevelhettem!” Vajha e kettős ötvenév emlékére írt megemlékezésemet, mint aranybabérral koszorúzott pálmaágat adhatnám át a hetvenötödik születése napját ünneplő Költő-Pap-nak! Vajha! . . .
