Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
TESTVÉRISÉG 13 gárosodás alatt álló idegeneket és azokat a követeléseket érintik, melyeket idegen kormányok támaszthatnak a “már nem” és “még nem” polgárok személyével szemben. Különösen vitás volt az “első papír”, a polgárosodási szándék kinyilatkoztatásának okmánya. Már létezett akkor egy kevéssé ismert, de nagy- fontosságú okirat, melyet még 1825-ben bocsátott ki Henry Clay, Adams elnök külügyminisztere, bizonyos Manuel Cartazar számára: “AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK. — MINDENKINEK, AKIT ILLET:” “Manuel Cartazar évekig az Egyesült Államokban lakott; az előírásoknak megfelelően ünnepélyesen kinyilatkoztatta azt a szándékát, hogy az Egyesült Államok polgára legyen; mindörökre visszavont minden fogadalmat és hüségesküt, melyet bármely más államnak, vagy kormánynak tett. Ezért kéretik mindenki, akit illet, hogy biztonságos és szabad utat engedjen az említett Manuel Cartazar-nak és szükség esetén adjon meg neki minden törvényes segítséget és védelmet. — 1825 március 15; Henry Clay, külügyminiszter.” Előbb-utóbb végső határozatra kellett jutni; előbb-utóbb le kellett fektetni az amerikai polgársági alapelméletet. Ezt kísérelte meg Pierce és Marcy — egyféleképpen. Vájjon a Kongresszus most másféleképpen közeliti meg? Hatálytalanítani fogja a kormány álláspontját? Megpróbálja-e parlamentáris sakkhuzásokkal és kísérleti perekkel a Legfelső Biróság elé juttatni az ügyet és ott erőszakolni ki döntést? Valamilyen szilárd, általános érvényű határozat mindinkább nélkülözhetetlenné vált. Egyre több menekült, száműzött, kétes hovátartozásu ber vándorolt érkezett az Egyesült Államokba, megannyi újabb “Koszta-ügy” esetleges felidézője. Az elnök a Kongresszusnak küldött üzenetében kijelentette, hogy “azok az alapelvek és eljárási módszerek”, melyeket az Egyesült Államok kormánya a Koszta-ügyben alkalmazott, “minden megfelelő esetben alkalmazandók és végrehaj tandók.” Kérdés kérdést fogant. A szmirnai eset za- varbaejtő rejtvénnyé alakult, mely megfejtést követelt. BÜNTETÉST, VAGY KITÜNTETÉST? 1853 december 20-án, hideg téli napon, tüzes vita kezdődött az amerikai képviselőházban. Gilbert Dean, New York állam egyik szövetségi törvényhozója, javaslatot terjesztett a Ház elé, sürgetve Ingraham eljárásának jóváhagyását. Azt is indítványozta, hogy a kapitány valamilyen megfelelő kitüntetésben részesüljön a Kongresszus nevében. Néhány részlet a jegyzőkönyvekből: Mr. Orr: “. . .Derék és bátor cselekedet volt (az Ingrahamé) és szükségtelen azt igazolni próbálnunk bármely más elv, mint az emberséges szempont szilárd elve alapján. (Ingraham) lépésének az az elv volt az inditéka. Mit tett Ingraham? Uj lelket és szellemet öntött haditengerészetünkbe; megbecsülést szerzett lobogónknak minden tengeren, minden országban, az egész földkerekségen. Többet tett e tekintetben, mint haderőnk a mexikói háborúban.... O nem töprengett annyit, mint amennyit mi itt töprengünk, amikor elhatározta, hogy nem engedi meg Koszta Mártonnak az osztrákok által való elhurcolta- tását és sötét osztrák börtönben élve-eltemetését. Remélem, hogy azt a példát, melyet Ingraham a kötelességnek habozás nélküli teljesitésével állított elénk, a Ház követni fogja...” Mr. Richardson: “...Hiszem, hogy nincs a Házban, sőt az egész országban, egyetlen igaz amerikai, aki ne adóznék csodálattal Ingraham- nak azért a határozottságért, mellyel ezt az ügyet idegen országban, egyetlen hajó birtokában, ellenséges túlerővel szemben, elintézte. Van ebben valami, ami legalábbis engem örömmel tölt el azért, hogy ez az incidens megtörtént...” Mr. Smith: “...Nos, ami engem illet, remélem, hogy se ez a határozati javaslat, se hozzá hasonló, nem kap szótöbbséget se most, se máskor. . . Uraim, mit is akarnak önök tenni? Önök ilyen szokatlan módon akarják köszönetüket kifejezni egy embernek, aki egyszerűen teljesítette kötelességét. Nem meglepő az, hogy zavartan és meglepetéssel vesszük, ha valaki megteszi kötelességét. Kétszázharminchét ember, aki a köz idejéből tizenöt napot pocsékol el az ülésszak legelső hónapjában, méltán lepődhet meg afölött, hogy van ember, aki minden körülmények közt eleget tesz kötelességének ... A külügyminiszter j egyzéke, bármennyire hatásos, bármily jól megszerkesztett és kicirkalinazott irat, több tévedést és ferdítést tartalmaz, mint bármely hasonló okmány, mely kormányunk jóváhagyásával legalábbis az elmúlt huszonöt év alatt megjelent. . . Jól emlékszem még arra, milyen tobzódó lelkesedés tört ki ebben az országban Kossuth irányában. Most, úgy látszik, Kosztával ismétlődik meg ugyanaz. Párhuzam van a két eset közt.” Mr. Dean: “. . .Nem csupán azt sürgetem, hogy Ingraham kapitánynak személyi elismerést nyújtsunk, bármennyire is megérdemli azt. Ezt az elismerést ő már megkapta az egész müveit világtól, az amerikai sajtón és az európai sajtó liberális részén keresztül. A mi kötelességünk nem a hősök iránti rajongás, hanem a törvényhozás. . . Ha a határozati javaslatot megszavazzuk — és remélem, hogy megszavazzuk, — nem csupán köszönetét mondunk a vitéz kapitánynak, hanem kinyilatkoztatjuk, mint az amerikai nép képviselői, hogy cselekedetét, annak minden körülménye tűk-
