Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
6 TESTVÉBISÉG ADY ENDRE Távolról a Mostba* Úgy ötven évről nézhetni a Mostra, Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja Vergődő, zűrös, mai életünket S úgy látja, ahogy látni kellene: Feltörni indúlt, tébolyos zene, Lelkek nagy csődje, jövők szomjúsága. Be boldog Lesz, ki majd messziről látja S szól majd felőlünk bölcsen, hidegen. De ma szenvedünk mind-mind idelenn, Magyarúl pláne még különösebben, Ki több jóságban, ki több őrületben, De élni semmiképen nem vidám. Szaladj bele a meg nem ért jövőbe: Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle. Be jó volna visszatekinteni. Hát eloldalak, béklyós paripám, Úgy ötven évről nézni a Mostba. * Ez a vers a költő 1918-ban “A halottak élén” címen megjelent köteféből való. Máté, a kutya Irta: Nyíró József * Látszólag semmi baja nem volt Ártó Káruj bának s mégis egy este azt mondta a kutyájának: — Mit gondolsz, Máté, hazamenjek-e meghalni, vagy itt maradjak? Emberi nevet adott a kutyájának, hogy legyen, akivel elbeszélgessen, mert ebben az istenverte havasban kétnapi járóföldre emberi teremtménynek híre-pora sincsen. Titokban hamuzsírt főzött az öreg s az efféle tiltott dologgal jó elhúzódni olyan helyre, hol nyomát sem sejtik az embernek. Olyan sötét ősvadon volt, ahová elrejtőzött Káruj bá, hogy aki betette a lábát, úgy érezte, mintha minden lépéssel száz esztendőt menne vissza az időben. így télen mégis kivilágosodott valamennyire az övig érő hótól, de a hideg akkora volt, hogy még a vadállatok is messzi elkerülték. * A pár hónappal ezelőtt elhunyt nagy magyar íróra való kegyeletes emlékezéssel közöljük ezt a remekbe készült elbeszélését. Máté, a kutya azonban hűségesen kitartott és éjszakánként egymás mellé bújva aludtak a kalyibában a tűz mellett. A karácsonyi szent ünnepeket is együtt ülték meg friss, jó egészségben. Akkor se érzett semmi fájdalmat, mikor a kutyáját megkérdezte, hogy hazamenjen-e meghalni, vagy itt pusztuljon el a havason, ami végeredményben mindegy. — Mert itt az idő, Máté! — bizonygatta a kutyájának. Honnan tudta, miből hogy itt a végórája, azt az Isten tudja. A kutya is tudta, mert azon az este igen különösen viselkedett, órákig szomor- kodott a gazdája mellett s tán még a könnye is kicsornyikált az égre, mire a vénember sóhajtva így válaszolt: — Hadd el, Máté, mert ennek így kell lenni! Első nap mégis úgy határozott, hogy itt várja be a vén csontszopót, a halált. — Mit küzködjem a nagy hóban, hidegben, amíg hazaérek? Mért csináljak csak bajt, költséget, alkalmatlanságot otthon is? így is alig élhetnek szegények. Mégis itt maradok, Máté! Te osztán lássad, hogy mit csinálsz, ha felfordultam! Alig pitym állott, hozzálátott, hogy egyet- mást még eligazítson halála előtt s valami ravatalfélét is készítsen magának, mert az ember mégis ember s nem oktalan állat, nem fordulhat fel akárhogy s akárhol. Amennyire lehet, meg kell adni a módját az utolsó kinyújtózkodásnak is, akárhogy nem állhat az ember Isten elé. A kutya bánatosan bólintott rá, mintha azt mondaná: “Ami igaz, az igaz!” Azért mégis rosszul van berendezve ez a világ, hogy az ember még halála napján se tud a sok dologtól szabadúlni. Hagyatéka úgyszólván semmi se volt Káruj bának, mégis úgy eltöltötte a drága napot, mintha hatökrös nagygazda volna. Amíg a szerszámokat: fejszét, szekercét, fúrót, egyet-mást számbavett s a ravatalt is gömbölyű fenyőcsapokból összerótta, jó vastagon beterítette szénával, a tűzhelyet is ellátta fával, hogy amíg életben van, legalább legyen mit a tűzre vetni — biza este lett. Különben is kurták ezek a téli napok, mint a nyúl farka. Valahogy mégis elkészült. Aztán megették az utolsó vacsorát is Mátéval, a kutyával Még tréfált is az öreg: — Legalább egyszer az életben lakjunk jól! A hasuk félreállott a sok jó holmitól, puliszkától, szalonnától, túrótól, de nem is maradt semmi. — Nekem nem is kell többet az életben! — nyugodott bele Káruj bá. Kicsit még komótosan töltötte az időt a tűz mellett, de úgy tíz óra felé eszébe jutott, hogy fel kellene magát ravataloznia. Tetőtől-talpig olvasztott hólében megmosta a testét, fehér inget, gatyát vett, felfeküdt a Szentmihály lovára s még a két lábafejét is ösz- szekötöttel, ahogy dukál. Két bogos, fekete kezét összefogta a mellén és kinyújtózott.
