Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 7 A kutya odatelepedett a fejéhez. — Te csak virrasztgass, míg a lelkem dolgát is eligazítom! — parancsolta a kutyának. A leikével se volt sok baja. Hamarosan megértették egymást az Istennel. Szegény ember is volt, öreg ember is. Ami kicsi vétket ezen a földön elkövetett, eléggé megszenvedett érte. Arra gondolt, hogy ha a lelke a Nyilánk oldalán felgyalogol a tetőre, egyetlen lépéssel beléphet a mennyországba. Egészen közel laktak egymáshoz ő s a jó Isten. Más szomszédja nem is igen volt az utolsó tíz esztendőben. — Igyenösen neki teszek jelentést! — mosolygott megnyugodva s behunyta a szemét. Kicsi baj történt azonban. A halál sehogysem akart jönni. Várt egy óráig, várt két óráig, a tűz is leszakadt, már fázni is kezdett az ingben-gatyában s az összekötöttt lábai hidegek voltak, mint a jég. — Még megjárom, Máté, — mondta a kutyának — ha nem találok meghalni s az utolsó vacsorán megevők mindenünket! — csóválta a fejét, mikor kioldozta a lábait, hogy vessen a tűzre s a juhászbundát is magára terítette. Későbben kicsit megzavarodott a látása, a feje elnehezedett, a szeme bekoppant és azt látta álmában, hogy szép zöld erdőben sétál, térdig jár a virágos fűben s az ágakon mókusok szök- dösnek s úgy csattognak a madarak, hogy hasad ki a torkuk. Egészen megfiatalodva ébredt fel s kicsit sajnálta, hogy meg kell halnia. — Mi volt ez a hetven esztendő! — panaszkodott. — Csak egy kurta álom! A józan esze azonban azt mondta, hogy: “Elég volt! Ne légy szamár, Káruj!” Még szégyelte is magát, hogy így meggyengült s még sajnálni tudta ezt a rongyos életet s nem is mert a kutya szeme közé nézni szégyen- letében, de szerencsére eszébe jutott, hogy nagy mulasztást követett el, mert a pipáját elfelejtette a feje alá tenni. Olyan elevenen perdült le a ravatalról, mintha húszesztendős legény lett volna: — A pipám s a zacskóm, halálig futok s mégsem hagyom! — morgolódott. Ha már a kezében volt, csupa megszokásból dohányt kapart a kostökből a pipába, hogy egy utolsó füstöt vessen s búsan arra gondolt, hogy ebben a nagy hidegben az útra egy csepp pálinka sem ártott volna, de ha nincs, hát nincs! ... A ipipa se esett jól. Félig se szíttá el, a feje újra kóvályogni kezdett, hanyatt esett s valami rémlett, hogy: “no most!” Érezte hogy fülei zúgni kezdenek s mintha langyos esőben rettentő mélységbe hullana. — Egyszerre azonban kutyaugatást hallott s kelletlenül felébredt. — Akkor veszi észre, hogy kutyája feje fölé görbedve, teletorokkal üvölt: — A fene a dolgodat, Máté! Nem tudtál békét hagyni? — szidta. — Kezdhetem elől! — mérgelődött. Minden kedve elment. Nem kicsi dolog, mikor az embert a kuyta felugatja a halálból. Pedig valami kellemes, jóízű dolog volt s most egyszerre minden megváltozott. Félni, dideregni kezdett s kietlen, üres, ijesztő lett minden körülötte. A gyerekei is eszébe jutották. Mégis el kellett volna búcsúznia tőlük. A fia megházasodott. A lánya valahol szolgál. Ott hadd üljenek! — Hát az Isten segítsen tütököt! — búcsúzott tőlük gondolatban. Hajnalig csendesen feküdt a ravatalon. Hogy ezalatt mi történt vele, azt nem lehet tudni, de amikor a havas teteje világosodni kezdett, hirtelen ismét felugrott és meredten kiegyenesedett. Máté, a kutya felborzolt szőrrel hátrált előle, mert Káruj bának rettentő volt a nézése. Mintha megőrült volna, úgy lobogtak a szemei és verejtékben fürdött az arca. Komor és tekintélyes volt a fehér ingben-gatyában, mint valami nagyúr. Mehetünk! — hörögte oda a kutyának. Elővette a láncát, a szeges örvet és az eb nyakára kötötte. — Vezess! — fogta a lánc végét. A kutya ijedten húzódott, de a haldokló rá- rivalt: — Szedd össze magad, Máté, mert a másvilágra megyünk! — és kemény mozdulattal kicsapta a kalyiba ajtaját. Félig önkívületben cselekedett és merev mozdulatokkal megindult a hóban mezítláb, egy szál fehérben a Nyilánk oldalán fel, ahonnan csak egy lépés a másvilág. A kutya szűkölve követte. Megfejthetetlen csoda, hogy tudtak abban az istentelen hidegben felérni a hegy tetejére. Ott aztán a haldokló ember hátrafeszített fővel belenézett az égbe és utolsó szédülettel hanyatt zuhant a puha hóba. Percek alatt világító fehérre fagyott. Görcsbe rándult kezével akkor is fogta a kutya láncát. Az eb megrázkódott, de nem futott el. Kísértetiesen, hangosan felkornyikált az égre a gazdája lelke után, aztán felborzolt szőrrel meredt a holttestnek. Sem vad, sem madár nem mozdult, mintha minden élőlény kihalt volna a földön. A fák üveggé fagytak a nagy hidegben és ha szél támadt, a téli vaknap remegő fényében hófelhők táncoltak a völgyek, szakadékok felett. Hogy tovább mi történt a kutyával, csak sejteni lehet. Napok, talán hetek múlva, valami sebzett vaddisznót hajszoló vadászok találták meg a két holttestet. A kutya akkor is a gazdája fölé borzadva négy lábon állott, merevvé fagyva és széttágult két orrlikából két véres jégcsap nyúlt ki. Kicsit csodákoztak a vadászok, hogy sem vadállat nem bántotta egyiket sem, sem a kutya el nem menekült. Pedig elég lett volna egyet-
