Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
18 TESTVÉRISÉG ADY ENDRE VERSEIBŐL * “ADAM, HOL VAGY ?” Oszlik lelkemnek barna gyásza: Nagy, fehér fényben jön az Isten, Hogy ellenségim leigázza. Az arcát még titkolja, rejti, De Nap-szemét nagy szánalommal Most már sokszor rajtam felejti. És hogyha néha-néha győzök, O járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött. Hallom, ahogy lelkemben lépked S az ő bus “Ádám, hol vagy”-ára Felelnek hangos szívverések. Szivemben már őt megtaláltam, Megtaláltam és megöleltem S egyek leszünk mi a halálban. A KÜRTÖSÖK SZAVA Fáradt akarók hada ez, Ez Xerxes gyáva népe: Hajh, kürtösök, rohanjatok Nagy kürtszóval elébe. Bomlottan, álmosan tolul Szomorú ember-nyája: S mi lesz, hogyha a kürtösök Szava útját nem állja? Magyar föld, te juh-legelő, Öngyilkosa erődnek, Mi lesz, hogyha kürtöseid Elfáradva kidőlnek? Mi lesz, ha elszéled a nyáj, Ha már eleget tűrtünk? Ha már mi is elfáradunk S ha elnémul a kürtünk? Hajh kürtösök rohanjatok Nagy kürt-szóval elébe: Boldogtalan, szomorú nyáj Ez a magyar föld népe. Bomlottan, álmosan tolul Szomorú ember nyája: S mi lesz, hogyha a kürtösök Szava útját nem állja? * Ezek a versek “Az Illés szekerén” cimü 1908-ban megjelent kötetéből való. Egy régi fej fához Irta: Csurka Péter Kedves Tanitó ur! Itt vagyok a temetőben, itt állok süppedt sirjánál, áldom kedves emlékét és derűsen mosolyogva állapítom meg, hogy nagyszerű ember volt Maga, mig itt fenn járt a földön, kedves jó Tanitó ur! Mert — mig Kemece, a községi írnok, megtanult kitünően ferblizni, az adóügyi jegyzőnek a horgászás volt a szenvedélye, Csákvári, a fiatal káplán, irdogált a pesti újságokba, Csigolya gyógyszerész segéd ur stiglinceket, csízeket fog- dosott össze, Aranyosi a járásbíróságtól, találmányokon törte a fejét (fogadkozott, hogy nem hal meg addig, mig a perpetuum mobilét fel nem találja, s akkor Edison, Marconi és a többi nagyfejü meg se látszik mellette a tudományos világban) Baranyai a kis banknak a könyvelője operákat komponált. (Itt hagylak benneteket, csak a híremet fogjátok hallani!) Egyszóval mindenki csinált valamit, volt valami mellékfoglalkozása, igy Magának is volt édes Tanitó ur, mert maga megtanult suttyomban csizmát és cipőt talpalni. Hát ez gyönyörű dolog volt. Megtanulta a mesterséget magánszorgalomból, éjnek idején. És azért tanulta meg — és ez mindennél gyönyörűbb — mert nyolc drága kékszemü virágja volt magának tanitó ur, nyolc életerős, kacagó, futkározó gyereke, három fiú, öt lány, olyan szépek voltak, mint a ragyogó orgonasip a templomban, amit annyiszor elcsodáltam gyerekkoromban, mint a maga “orgonasipját”, drága Tanitó ur. És ennek az orgonasipnak egy esztendőben legalább nyolc pár cipő kellett, ugyanannyi talpalás, sarkalás, de szegény volt az eklézsia, gyengén tudott fizetni magának Tanitó ur, igy aztán bizony sokszor összenéztek a ta- nitóné asszonnyal, azzal a fehérarcu angyali jósággal — mert lehetne-e más egy nyolcgyermekes anya, mint angyali jóság? . . . mikor, mondjuk Janikának kint volt a lába a cipőből, vagy Esztike már a cipő kérgét taposta, hát mondom, ilyenkor szomorúan néztek össze a tanitónéasz- szonnyal és csóválták a fejüket. — Hej, hej! . . . Pedig nincsen cipőrevaló. Egyszer aztán ilyen hangtalan tanácskozás után kapta magát, Tanitó ur, felment a Nagyutcára Buczik Bálint okleveles cipészmesterhez, aki a mestersége mellett történettudós volt s különösen negyvennyolc és a francia forradalom érdekelte nagyon és roppantul szerette a tudományát fitogtatni, különösen tanult emberek előtt . . . — Tudja-e Buczik ur, hol született meg a “Talpra magyar”? — ezzel lépett be hozzá. — Hogyne tudnám, tanitó ur! . . . Először a
