Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
1 TESTVÉRISÉG 13 nagyanyánk sírjáról és a kis zsákocskába tettük. Édesanyánk mégegyszer a virágok közé nyúlt és még egy marék földet tett a zsákocskába: “Ez Nénje részére”. (“Nénje, Édesanyánk egyetlen nővére, akkor már “Amerikában” volt. New Yorkban várt reánk.) Édesanyám összehúzta a zsákocska száját, átkötötte és visszatette a táskájába. És szülőhazánk után elhagytuk “szülőföldünket” is: Nagyanyám sírját. Egy pár óra múlva szülővárosunktól és kétnap múltán Szülőhazánktól is elbúcsúztunk. Nagyon régen volt, négy évtizede, hogy a négy marék “szülfölddel” az ígéret földére érkeztünk. S végig tekintve a négyévtizedes úton látom, hogy abban a négy marék szülőföldben Isten áldását hoztuk magunkkal. Négyannyi arannyal sem vehettük volna meg azt a gazdagságot, amivel Isten kegyelme, gondviselő Atyai szeretete időről-időre boldoggá tett bennünket. Megáldott a mindennapi eléggel. Megőrzött a végzetes balszerencséktől. Megpróbált, de nem tört össze. Ha olykor lejtőhöz ért életünk, hitünket gyújtotta lobogó erőre, hogy le ne csússzunk a kisértés lejtőjén, de tisztásra lépve haladjunk a bár nehezebb, de a biztosabb keskeny úton. Mert csak az az út vezet Hozzá. A négy marék földből már csak két marékkai van. Egy-egy marékkai már Hazatértek Hozzá. A “szülőföld” az anyaföldbe, hogy porrá legyen, ami porból lett. Először a mi kedves “Nénjénk”, életünk hűséges osztályosa, jóban-rosszban rendületlen kitartója vitte magával az első marék szülőföldet. Azt, amit Édesanyám utolján tett a zsákocskába: “Nénje részére”. Kicsi fehérselyem párnát varrt a testvérem, csak akkorát, hogy az egy marék föld laposan, puhán pihentesse az örökálomra hajtott fejet. A második marék föld-párnácskán Édesanyánk feje nyugszik és álmodja a Szülőhaza gyöngyvirágos, kékíriszes, madárdalos feltámadását. Igen, már csak két marék föld van a kis zsákocskában. Az első két kis párnácskát a testvérem varrta. Ő porhanyitotta bele az egy-egy marék “szülőföldet”. Isten titka, hogy a harmadik föld-párnácska melyikőnk könnyeivel lesz varrva!? Bár ahogy az eddigi két marék föld mutatja, minket abban a sorrendben szólit Haza Teremtőnk, amilyenben előhívott. Korszerint, ahogyan születtek, tértek vissza Nagynénénk, Nagybátyánk és végűi Édesanyánk. Mindhárman 80 évet betöltve, betelve az élettel. És mégis, Uram, egyedül a Te titkod a további sorrend. De addig, a csak általad tudott addig, Uram, add, legyen olyan áldás életünkön a még meglévő két marék “szülőföld” is, amilyen volt a négy marék. LELKEM Marokszedő voltál lelkem, mit szereztél be nem telten? Megfogtad-e a csillagot, megismertek az illatok? Ellested a szivárványnak titkát s csúfját az ármánynak? Ha füvet kaszált körötted a szegény s mások röhögtek, gyüjtötted-e szive vérét, átadtad-e igaz bérét? Úton, mezőn mit kerestél, a magányban el nem vesztél? Láthatlan föld belsejébe kutat ástál, nehogy éje legyen, fenyegető setét, beledobtad álmod hevét? Gyárvilágban lenyűgözött a munka, ha cél-ötvözött ügyet szolgált a veriték s mesteri kéz igazolta a mű hitét? Terhes asszonyt vigasztaltál, távozókat marasztaltál? Mozgott benned a dicséret, ha a bor több, mint Ígéret, ha a kedély énekével szólt, tücsökdal védelmével? Ha elnyelt a piaci zaj, fekete hang, piszkos zsivaj, elontott a keserűség, lelkem, mondd hát, mi a hűség? Mesék szárnyán, ha repültél, pipafüsttől felderültél, ha az üstben sistergő jót köszönthetted s a friss cipót, lelkem, akkor mi is voltál? Érzékeddel megáldottál. Marokszedő voltál lelkem, más is, más is, időtelen az időben, ember-gazdám, magot sejtő, magot hintő, vig s könny-kedvű, ott keringő, hol a napfény árvákra hullt, hol a béna járni tanult, hol az élet halált szégyelt s a halál csak félve lépdelt. Reményi József t
