Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
12 TESTVÉRISÉG mindenkinek mint nekem van. Kinn voltam a temetőn. Elhengeritettem a követ, a sirkövet a sírról, mert az én fiam is feltámadt. Mindenki nyögött neki valamit s ijedten húzódtak be a házba: “Szegény Lekenyei István megbolondult.” Ő pedig mosolygott magában boldogan és rejtélyesen. Másodszor szólalt meg a templomba hívogató húsvéti harangszó. Id. Lekenyei István lép ki kapuján, módosán, rátartin, mint régen. Felfelé néz a napba és mosolyog. Azután egy sovány, kedves arcú fiatal ember lép ki. Olyan ez a fiatal ember, mint az öreg Lekenyei fiatalított mása. Most jön Örzse néni. Bugyborékol ajkán a szeretet. Valami láthatatlan pelyhet seper le többször a fia válláról. Édes ürügy, hogy az utcán is simogathassa fiát. Mint a csendőrök a rabot, közbeveszik fiukat. A szeretet csendőrei ők most, de ők a rabok is, rabjai szerelmetes élő fióknak. Az angyalok lekukucskálnak a földre: “Na. Mi lesz most”? A falu ámuló döbbenettel csapja össze a kezét: “Szent Isten, a fiatal Lekenyei Pista él!” Ott megy a templomba. A nárcisok kíváncsian dugták ki fejüket a kis kertben. Az ibolya beleremegett a tavaszba a bokor alján. A kökény parányi zöld levele szétnyílt és millió hófehér mirtusz csodálkozott le a falura onnan a domb széléről. A barkák bársonyában hanyatvetette magát a napsugár és úgy kacagott. A nap olvasztott aranyát csorgatta a kis falura. Templomba bemenőre szólt a harmadik harangszó. Husvét reggel volt. Diadalmas, szép húsvéti reggel. NÉGY MARÉK FÖLD Irta Szabóné Lévay Margit A két nagy bőröndöt már kiszállíttatta Édesanyánk az állomásra. Kézitáskáinkat leküldette Nagybátyánk otthonába. Kora délután volt s mi már útra készen. Pedig vonatunk, a pesti gyors, csak éjjel 11-kor indúlt. Aki házunkat megvette, bútorainkat is átvette porcelánokkal, konyhaedényekkel együtt, úgy, hogy ebédünket is még szülőhazánk, a múlt áldott emlékeit őrző ebédlőjében fogyaszthattuk el. Ebédlőt, konyhát rendbe tettünk, mintha nem is az lett volna utolsó étkezésünk a kedves falak között. Mig a testvérem és én felkészültünk, Édesanyánk lesietett a kertbe “mégegyszer”, s ki tudja hányadszor!? A kicsi gyümölcsösben megállóit. Csak egy pillanatra. Aztán fától fáig lépett, mindenik fánál pillanatnyi pihenőt tartva, mint mézet gyűjtő méhecske: gyűjtögette emlékeit, amiket eddig a virágzó gyümölcsfák olyan hűen megőriztek. A fák között voltak, amiket még édesapja ültetett. Azoknak virágos, gyümölcsös árnya alatt játszogatott gyermek korában. A két fiatal kajszinbarackfát és a két spanyolmeggy és cseresznyefát már ő ültette. Ezek voltak kedvence^ évről-évre bőterméssel jutalmazták ápolgató szeretetét. Mint egy lehellet simított végig törzsükön, virágos gallyaikon: Búcsúzott tőlük... Csak ők tudták mennyi és milyen könnyes fájdalommal. Aztán sietett fel hozzánk. Az új gazda már várt a kulcsra. Édesanyám átadta a kulcsokat. Szótlanúl. Csak szemei árúlták el viharzó lelke, sajgó szíve mérhetetlen fájdalmát. — Mielőtt Bátyáékhoz mennénk, — mondotta csendesen, ahogy elindúltunk — kimegyünk a temetőbe. Édesanyám sírjához.” Mert úgy beszélték meg testvérbátyjával, hogy ebéd után s a kulcsok átadása után hozzájuk megyünk és náluk töltve a délutánt várjuk be az éjféli vonat indúlását. De mi a temető felé tartottunk. Május volt. Az orgona és akác bontogatták virágszirmaikat s illatukkal balzsamozták Május levegőjét. A temető is a feltámadást hirdette: virágos sírok között, virágzó fák alatt, vidám madár-kardal mellett haladtunk és értünk el Nagyanyám sírjához: a nyíló kékíriszek és gyöngyvirágok halmához. Kevés olyan ápolt sír volt a temetőben, mint a Nagyanyám sírja. Nem is sír volt az, mert mi soha se sírni jártunk oda, hanem megpihenni, a lelkünket, a szivünket fel- üditeni és reménységgel telíteni a mindig virágos halom mellett. Azért mentünk akkor is. S mig ültünk imádkozó csendben a kis kőpadon egymás mellett, Édesanyánkkal középen, megpihentünk az elmúlt hetek izgalmaitól; s megpihentünk az ismeretlen nagyút előtt, a rejtélyes jövő előtt. És reménységgel telt meg a szívünk és éreztük: már nem félünk, aggodalom helyett hit lobog a lelkűnkben. Sokáig ülhettünk a lelkek csendjében, mert a Nap már aláhanyatlott s már a hegyalja mögül tűzdelte sugaraival tűzrózsáit az erdők üde lombkoronáira. És mégis egy röppenésnek tűnt az idő. A madarak is elnémúlva ültek fészkeiken s a nagy némaság ébresztett fel imádságos magányunkból. Édesanyánk felállt. Lehajlott a sírhoz. Mi mellé. Kézitáskájából egy kicsi gyolcs-zákocskát vett elő és széthúzta a zsákocska száját. Lenyúlt az íriszek közé és egy marék földet vett a sírról és a zsákocskába tette. — “Ti is vegyetek egy-egy marék szülőföldet”. Úgy tettünk. Szinte egyszerre nyúltunk az íriszek alá és egy-egy marék földet vettünk < ►
