Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
(i TESTVÉRISÉG EMLÉK BESZÉD Irta és a Kossuth Házban 1951 január 20.-án a magyar ellenállás vértanúinak emlékezetére tartott ünnepélyen elmondotta: Teleki Géza Voltak igaz magyarok. Közülük számosán vértanuk. És öröm hatja át szivünket, ha arra gondolunk, hogy a magyar nemzet termelt egyéniségeket, kik az emberi eszményekért és nemzetükért küzdöttek, de mélyen fájlaljuk, ha vértanúi mivoltukra gondolunk. Kegyelettel tartozunk vértanúinknak. Nemcsak az ismert, történelmileg értékelt, kimagasló mártíroknak, de az ezer és ezer névtelen magyarnak is kik vérüket vagy életüket áldozták a haza oltárán. Magunkba szállva emlékezzünk meg tehát mindazokról, akik az idegen elnyomatásnak és hatalomterjeszkedésnek ellenálltak és a nemzet függetlenségéért életüket adták. Ne értsük és ne magyarázzuk félre: ezek a vértanuk nem politikai áldozatok, nemcsak politikai érdekekért dobták oda életüket. Magyarok voltak és ezért kötelezettségeket éreztek nemzetükkel és az emberiséggel szemben. Úgy érezték, — és ezt érezzük most át mi is —, hogy a magyarság egy évezredes küzdelme egy az Istentől kapott emberi jogok és szabadságok érdekében folytatott harcnak tekintendő. Eszméivel egyezőknek látta Nyugateurópa fejlődését a 10-ik században és ezért csatlakozott annak kultúrájához. És mert a végvárakon települt, Ázsia és Európa keresztutján, ezért feladatává vált a harc, az eszmékért való állandó életáldozat. Eszmékért volt hajlandó küzdeni a Tatár ellen, majd az Ozmán Birodalom ellen. És e kettő elleni küzdelemben vértanúvá vált a magyarság kétharmada. Amig Anglia, a “splendid isolation”-ban élő sziget, megháromszorozta lakosságát és homogénné tette, addig a magyar elvesztette a törökök elleni harcban lakossága felét és a megmaradó fél is legalább egyharmadrészt volt már idegen telepes. így meggyengülve is felvette a küzdelmet a német-osztrák terjeszkedés ellen. Előbb csak közjogi vitáival és passziv ellenállással, majd 1848- ban fegyverrel. És újból vértanuk ezreit láthatta Európa. Pedig miért küzdött a magyarság csupán? A függetlenségért, szabadságért és önrendelkezési jogért, amelyeket ma oly magasra emelnek a világon és a nyugati világ eszméinek tartanak. Valóban hasonlít ez Erdély fejedelemségének korszakához, mikor ez a kis ország vallásszabadságot hirdetett korát megelőzve és ezért bukni volt kénytelen. Mártírjai és számkivetettjei az egyéni megbecsülésnél többet nem értek el éppúgy mint az 1848-49-es szabadságharc vértanúi és számkivetettjei. Orosz és osztrák-német együttes fegyverek verték le szabadságharcát és elnyomatással vették el kedvét és képességét a további önrendelkezéstől. Vértanuk vére festette a börtönök padlóit az elnyomatás korszaka alatt. Ebben az uj világban, a 19-ik században a passziv rezisztencia iskoláját tanulta ki. Önrendelkezési jogainak kivívását jogi és eszményi alapon követte és önállósága elérésében az első világháború gátolta meg. Ezen háború után csak csonkja maradt az országnak és magyar testvéreinek egynegyede is elszakittatott a nemzet testéből. Egy összeomlás után újból talpra állott. Alig kezdte meg uj, most már független életét és máris hirdette a világon a német és orosz veszélyt. Figyelmeztette a nyugatot a kommunizmusra és a mögötte lappangó orosz hatalomvágyra. De hiába. Hiába hirdette Teleki Pál világszerte Európa lelki revíziójának szükségességét. Hiába hirdette, mert az anyagi gondolkodásra beállított 20-ik század csak a területi revíziót látta, csak a status-quo megváltoztatására irányuló törekvést. Vájjon önmagától félt a nyugat, hogy nem mert hozzányúlni ehhez az európai lelki revízióhoz? Vagy gyenge volt megteremteni? Mert gyenge volt Európa a lelki revízió végrehajtására, ezért előidézte a diktátorok jövetelét. És az önmaga kényelméért odadobta a kis államokat és népeket, egyiket a másik után a hatalomnak, az erőszaknak. Kifogást talált rá, de megoldást nem. Mit jelent ez? Annyit, hogy eszméiben önmaga sem hitt többé, jogait nem a Mindenhatótól származtatta és önteltté vált. És elindult az uj lavina: a nácizmus és kommunizmus mindent elnyelni fenyegetett. A magyarság ekkor újra ellenállásba kezdett. Területi kicsisége, idegenbe élő nemzetiéi miatt, de talán elsősorban országának síksági volta miatt a passziv ellenállást választotta. Fegyveres megmozdulásra hegyek nélkül, lero- hanhatóan néhány tankkal minden oldalról és a szomszédok országaiban élő három millió testvérének kipusztitásával fenyegetve passziv ellenállásra kellett elhatároznia magát. Hisz hadserege és főleg muníciója alig volt. Egyetlen bűne volt a magyarságnak ekkor. Az, hogy az orosz kommunizmust a világ számára végveszélynek tartotta. Hogy igaza volt-e azt a történelem fogja megmutatni. Egyet bizton tudott: azt, hogy az orosz^ ki fogja őt irtani az utolsó szálig, ha engedik. És azon a földrajzi ponton, ahol a magyarság él többet tudhatott minderről és az érzéke is jól volt már kifejlődve. Tudta mi a tatár, a török, tudta miért nem fogadta be a porosz lovagrendet és utasította ki, tudta mi a német és orosz. Mert stratégiájuk szempontjából mind a Kárpátmedencét kívánták uralni. Nemcsak önmagát védte ez ellen a magyar nemzet és annyi vértanúja, de azért is, mert érezte, hogy ha ő kibukik a sorból nyitva áll az ut az eszmerombolóknak, az emberi jogok, a szabadság megcsufolóinak. Mindezért és ezeket belátva nyújtott menedéket a lengyeleknek, nyomtatott több angol
